Az Ősz néhány első pillanata

Először azt gondoltam, hogy talán egy Stirlitz viccel kezdem majd ezt a bejegyzést, hiszen bennem ezekkel a sajátos humorú alkotásokkal forrt össze a "Tavasz 17 pillanata" kifejezés, amely kifejezés pedig a címadásban kisegített. Ezt a gondolatot azonban elvetettem, mert úgy érzem, hogy kevesen értékelnétek ezen viccek furcsa humorát annyira mint én, és egyébként is elég hosszú lesz ez a post ahhoz, hogy ne akarjam még egy viccel is borzolni az idegeiteket.

A legutóbbi bejegyzésem megalkotása óta jónéhány - eseményekben többé-kevésbé gazdag - nap telt el; ezen időszak történéseiből fogok szemezgetni.

Múlthét csütörtökön kellemes meglepetés/csalódás ért az egyik előadásomon. Ez az az előadás, amiről a kurzus felvétele után derült ki, hogy bevezető jelleggű kurzus, és semmi újat nem fogok rajta megtudni. Ehhez már csak úgy ráadásként jött a felismerés, hogy én vagyok az egyetlen az hallgató, aki nem beszél norvégul. Ezen tények ismeretében megegyeztem az előadóval, hogy elvégzem a tárgyat, mert a tanulmányi szerződésben benne van, de nyugodtan tarthatja norvég nyelven az előadásokat, mert az ábrákkal, és az órán használt programmal kiegészítve gond nélkül tudom követni.
Azóta viszont nem nagyon beszéltem vele, és kissé úgy éreztem, hogy rossz szemmel néz rám. Csütörtökön azonban az óra szünetében odajött hozzám, és megtudakolta, hogy biztosan jó-e így, és hogy tudom-e követni az előadást. Nagyon rendes volt, és nagyon jóindulatúnak bizonyult. Tényleg jól esett a dolog.
Korábban ez az előadó mutatott be egy másik professzornak, aki azt ígérte, hogy néhány héten belül - egy doktorandusszal karöltve - tanít nekem adatfeldolgozást. Nos a néhány hét már jócskán letelt, és mivel úgy váltam el akkor tőle, hogy én megadtam az e-mail címemet, hogy majd ő azon keres engem, érett bennem a gondolat, hogy esetleg megfeledkezett a dologról, ezért úgy döntöttem, hogy felkeresem. Kiderült aztán, hogy nem feledkezett meg rólam az úr, csak előbb a gép ment tönkre, amin a program fut, most meg külföldön van a fent említett doktorandusz. Remélem azért lesz valami a dologból még karácsony előtt, mert tényleg jól jönne egy kis ilyen irányú ismeretszerzés is.

A hétköznapok hátralevő részében nem esett igazából említésre méltó dolog, hétvégén viszont annál több...

Szombat reggel ébredtem rá, hogy bizony szeptember 20. nem vasárnapra esik, hanem szombatra. Egy ilyen felismerésnek általában az ember nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Általában. Ebben az esetben viszont a dátum és a nap ilyetén formájú egybeesése azt jelentette, hogy Nina születésnapi bulija aznap este van, és nem másnap... Ajándék meg persze még sehol. Délelőtt elszaladtam a Vinmonopolet-ba. Norvégiában a sörnél töményebb alkoholos italokat erre a célra fenntartott állami boltokban forgalmaznak. Azzal a nem titkolt céllal tértem be ebbe az üzletbe, hogy magyar bort találjak, és ajándékozzak Ninának. Komoly kínálat volt francia, spanyol, olasz, portugál borokból, de magyar sajna csak néhány féle pihent a polcokon, és azokat is két kategóriába lehetett sorolni; azok, amikről még életemben nem hallottam, és nem éreztem megbízhatónak, illetve a Tokaji borok. No én az utóbbiból választottam, bár azért gondolkodtam rajta egy sort, mire rávettem magam, hogy a kasszához fáradjak a kiszemelt példánnyal...

Este elbattyogtam a Nina által megadott címre. A buli egy olyan épületben volt, ami diákok számára kínál lakásokat. Sok közös helyiséget láttam benn, így úgy írnám le igazából, mint egy kollégium, ahol nappalival, konyhával, fürdővel egybekötött szobákban lakhatnak a diákok. Nagyon hangulatos volt. Amikor odaértem, már voltak ott vagy tizen, mind Nina barátai, és épp valami kvízjátékot játszottak az x-boxon. Csatlakoztam hozzájuk, játszottunk pár partit, aztán a kvízről egy olyan játékra váltottak, amit leginkább a karaokehoz tudnék hasolnítani. Nagy vonalakban úgy zajlik, hogy szól a kiválasztott zeneszám, egy mikrofonba kell énekelni, és a gép aszerint ad pontokat, hogy mennyire pontosan találod el a dallamot. Ez ugye érezhetően nem testhezálló játék nekem, úgyhogy Espennek nem volt nehéz rávennie, hogy vele, és még két sráccel lemenjek az alagsorba ping-pongozni. Az elején még Nina is ott volt egy darabig, nagyon akart velem játszani egyet. Egyébként nem ügyetlen ehhez a játékhoz, el is tángált, de ez csak azért volt, mert nem hallgattam Espenre, aki pedig előre elmondta a nyerő taktikát; magas labdákat kell adni neki, mert azokat képtelen visszaadni. Espen ezen állítását aztán egy játszmában be is bizonyította...

Körülbelül egy órát tölthettünk el lenn, aztán felmentünk, vissza a többeikhez. Igazából az est hátralévő részében Espennel beszélgettem, amit csak Nina szakított meg időről időre. Nagyon aranyos volt, ahogy a Tokajitól becsípve pörgött, és aggodalmaskodott, hogy jól érezzük-e magunkat. 11 körül végül felkerekedtem, és hazasétáltam. Jó volt a beszélgetés, de nem akartam egész este Espen nyakán ülni, mást pedig nem nagyon ismertem a társaságból, amiben jól láthatóan megvoltak a kisebb klikkek, akik egymással diskuráltak. Mindent összevetve azért egy remek estét töltöttem el velük.

Vasárnap találkoztam Andival, az egyik felettem végzett geofizikus lánnyal, aki két hete kapott munkát itt, Bergenben. Beültünk egy olasz pizzériába, és beszélgettünk egy jót. Kicsit azért jól esett már személyesen is csevegni valakivel, akit az otthoni tanszékhez tudok kötni. Hiányzik az ottani légkör. Komoly dilemma lesz még számomra, hogy mit is kezdjek magammal, ha egyszer diplomát kapok a kezembe. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy egy doktorit szeretnék csinálni, de egyre bizonytalanabb abban, hogy hol. Hál' Istennek ezen még azért van időm gondolkodni.

A vasárnap délutánom aktív semmittevéssel telt el. Végre jelentéktelen apróságokon - hobbijaimon sikerült egy kicsit felidegelnem magam, de most azért sikeresen kordában tudtam tartani magamat; éppen csak nem volt valami hatalmas jókedvem.

A hétfőimet nem tudom hogy fogom kibírni. Ez a reggel nyolcas órakezdés még otthon is nehezemre esik, pedig ott negyed óra séta az egyetem, itt viszont ha nem indulok el a busz felé egy órával kezdés előtt, akkor biztosan elkések. A metróépítés miatt a város úthálózata a reggeli, és a délutáni csúcs idején finoman szólva is túlterhelt, és ehhez már csak úgy mellékesen adódnak hozzá az olyan apróságok, hogy egyes buszvezetők előszeretettel teszik ki a buszra a "megtelt" jelzést, és hajtanak el a megálló mellett...

Úgy terveztem, hogy hétfőn délután felmegyek a Fløyenre, és megveszem anyunak azt a sapkát, amiért rágja fülemet, már persze csak ha lehet még kapni egyáltalán. Ennek keresztbetett az az apró tény, hogy kora délután a felhőalap körülbelül 200 méteren lehetett Bergen körzetében... Estére persze teljesen kitisztult az idő, és végül csillagfényes éjszakába haljott át. Nagy meglepetésemre a tiszta idő kitartott keddig, s mi több még e sorok írása közben is látni az égen a csillagokat. Így aztán ma nem volt más hátra, mint előre alapon, előadás után felbandukoltam a Fløyenre. Meglepetésemre még így hétköznap kora délután is nagyon sok emberrel találkoztam felfelé menet. Különösen sok volt a babakocsit toló kismama, igaz nemelyikről meggyőződésem, hogy inkább nagymama volt... Egészen furcsa, hogy itt egészen idős, gyerekeket is babakocsiban tologatnak a szülők.
Ami a sapkát illeti - anyukám el kell hogy keserítselek - tűvé tettem érte az üzletet, de már egy darabot sem találtam belőle. Igaz a szezon annyira a végéhez közeledik, hogy a korábban készített fotókon látható nagy trollt is elvitték már fentről, kitudja hová...
A bolt szigorú átvizsgálása után sütkéreztem egyet a napon, majd visszasétáltam a városba.

Bergenben, a buszpályaudvar melletti bevásárló központban nagybevásárlást tartottam az elektronikai üzletben. Ennek az a szomorú apropoja, hogy erősen gyengélkedik az mp3 lejátszóm, és félek, hogy idővel meg fogja adni magát. Ez különösen azért kellemetlen hír számomra, mert mintegy 40 GB zenét tárolok rajta, aminek viszont komoly hányadáról még nincs háttérmentésem. Részben ezért, részben pedig a torrent-felhasználói pályafutásom kezdetét (köszi a segítséget Zsolti) fémjelző filmek kiírásának okán nagyobb mennyiségű dvd-t, és egy dvd-mappát vásároltam.

A Fantoftba visszatérve ismét átadtam magamat a jóleső aktív semmittevésnek, minek kiteljesedése ebben a bejegyzésben testesül meg.

Ninánál

Tegnap jó napom volt. Sikerült elintéznem egy pár dolgot a városban, többek között egy újabb részletet helyretettem az októberi oslo-i utam kirakójában. Mostmár csak annak a Europass Ticketnek kell meglennie, és minden készen áll.

Délután úgy terveztük Ninával, hogy esetleg elmegyünk többen bowlingozni, de aztán ebből nem lett most semmi, viszont meghívott, hogy menjek át hozzájuk filmet nézni. Fél öt felé értem oda, Espend - Nina párja - ötre ígérkezett haza munkából, és úgy terveztük, hogy csinálunk taco-t, mire hazajön. Espend is egy nagyon rendes srác, tőlem alig egy évvel idősebb, és egy telekommunikációs cégnél dolgozik. Nem is kereshet rosszul, mert átkozott jól fel voltak szerelkezve mindennel, még saját projector is volt, a szélesvásznú tv és az x-box mellé... Néztünk egy rész Dr House-t, aztán pedig egy könnyed koraesti kikapcsolódáshoz kiváló mesés elemekkel jól megfűszerezett fantasy-t, a Forbidden Kingdom képében. Este nyolc körül még haza is hozta kocsival. Mindent egybevetve egy kellemes estét töltöttem náluk. Nina adott angol nyelvű olvasni valót is, szóval ha neadj' Isten megint jó idő kerekedne, akkor kiülök valahova olvasni egy jót végre.

Egyre jobban kedvelem Ninát. Az első alkalommal, amikor találkoztunk nem voltam annyira lelkes, de most hogy kezdem egy kicsit megismerni egyre inkább úgy érzem, hogy szerencsém van vele. Nagyon kedves és nagyon segítőkész. Rengeteg programot szervez, úgy érzem nagyon a szívén viseli ezt a programot. Mindenesetre nekem belopta magát a szívembe.

Bajban a címadással...

...bajban bizony. Ehhez - az elmúlt néhány napot taglaló - bejegyzéshez nem sikerült semmi frappáns címet sem kiötlenem. Remélem ez nem írói énem első alkotói válságát vetíti elő :)

Pénteken intéztem minden féle apróságot, kolesz-díjat fizettem, vonatjegyet intéztem az októberi oslo-i úthoz, focicsukát vadásztam a városban. Aztán gondoltam egyet - meglehetősen szép idő volt - és felsétáltam a Fløyen oldalába. Nem akartam magához a csúcshoz felbandukolni, mert nem volt különösebb kedvem az ezernyi túristához, hát kinéztem magamnak egy csendesnek tűnő sziklát, amiből kicsiny pihenőt alakítottak ki, és arra felé vettem az irányt. A sétához felfegyverkeztem egy üveg sörrel, és egy zacskó pisztáciával is, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy majd a napon üldögélve, csendben a várost és a kikötőt figyelve elfogyasztom mindkettőt.
A pihenőhöz érve nemvárt társaságba botlottam, üldögéltek ott jópáran. A körülöttem lévő emberek jelenléte masszív falat épített bennem, a szomjam, és a sör közé. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy az ött ücsörgő kirándulók előtt bontsak rá közterületen, ígyhát türelmes várakozásban törtem ki...

Amikor már az utolsó pár is elkocogott, szép nyugodtan letelepdtem az egyik padra, hogy megvalósítsam amit elterveztem. Ekkor hirtelen a semmiből megjelent egy csoport egyetemista, köztük Katival és Beával (egy szintén itt tanuló magyar lánnyal), és egy kedves professzorral. Belecsöppentem egy szociológiai irányú tanulmánykirándulásba... Ha az eddigi kirándulók jelenléte fal volt, akkor ez egyenesen gát... Mindenesetre végül türelmem meghozta gyümölcsét, és pár perccel később már nyugalomban ücsörögve, a városra bambulva, és az arcomat süttetve kortyolgattam italomat a pisztácia mellé. Lehet, hogy a fenti néhány sor úgy hat, mintha legalábbis egy idült alkoholista vetette volna őket papírra, de ettől függetlenül szép élményként marad meg bennem (már ameddig rövid eszemben tovább él) ez a délutáni szieszta.

Este koncert volt a Klubb Fantoftban. A Bart nevű formáció lépett fel, egy egészen elképesztően beteg produkcióval. Megjelent két - talán a harmincat közelítő - kopaszodó, hosszú barkót viselő fazon, farmerban és fehér atlétában. Bekonferálták magukat, mint a Bart előzenekarát, majd egy gitáron, és egy gyerekekre méretezett dobfelszerelésen megkezdték a koncertet. Zeneileg nem voltak ők nagyon rosszak, de az ének... Nyivákoltak, mint a macskák, és szemmel láthatóan élvezték a dolgot; egészen egyéni hangulata volt a zenéjüknek. Nagyjából két szám után félretették a gyerekdob-felszerelést, bemutatták magukat, mint a Bart zenekart, és az eddigiekkel teljesen megegyező stílusban folytatták a fellépést. Azt hiszem, hogy a produkciót legjobban a "beteg" szó írja le...

Szombaton nem volt különösebben aktív napom. Igyekeztem dél előtt tanulgatni egy kicsit. A kora délutánt pedig meccsnézéssel töltöttem; bár ne tettem volna... Nagyon szeretem a Premier League-t, és különösen kedves a szívemnek a Manchester United csapata. Szombat délután játszották a világ egyik legnagyobb presztizsű összecsapását: a Liverpool fogadta a Manchester-t az Anfield Road-on. Egy ilyen derbit el lehet veszíteni, de úgy, ahogy a Man United tette azt szombaton... Olyan gyenge játékot mutattak be a második félidőben, hogy az élettől is elment a kedvem... Ilónak úgy kellett újra lelket vernie belém.
Kora este lementünk focizni egy utolsót Árpival - ő tegnap utazott haza - és a két Ádámmal. Eztán az est hátralévő részét aktív semmittevéssel töltöttem.

Vasárnap Ulriken volt újra a program. Megígértem Katinak, Ritának és Mikinek (Rita épp itt vendégeskedő párjának), hogy felmegyek velük is. Az út egészen hosszúra nyúlt időben, kicsit lassan haladtunk, de alapvetően nem is versenyfutást terveztünk. Az idő megintcsak kellemes volt, bár egy kicsit talán szélcsendesebbet is el tudtam volna viselni. Kati lábát törte az új bakancsa, így aztán folyamatosan azt fontolgatta, hogy visszafordul, de végül csak sikerült felküzdeni őt is.
Lefelé megint újabb ösvénnyel kísérleteztem, de ez sem volt jobb az eddigieknél.
A hegyoldalból azonban sikerült kiszúrni egy útvonalat, ami esetleg még szóba jöhet; Legközelebb...

És láss csodát...

... a tegnapi napom máris szokatlanul mozgalmasra sikeredett! Délelőtt bementem előadásokra.

Az első előadás szokás szerint nem volt rossz. Mostmár egyre inkább úgy érzem, hogy az előadó és én egészen más szemszögből nézzük a szeizmika világát. Számomra teljesen szokatlan, hogy itt gyakorlatilag nem is beszélnek másról, csak vízi szeizmikáról, ha azt mondják úgy általánosságban, hogy szeizmika, akkor is erre gondolnak, a szárazföldi szeizmika pedig csak amolyan másodlagos, megtűrt dolog, ami még ráadásul megbízhatatlanabb is, mint a vízi... Ez nálunk valahogy pont fordítva van, de ennek a gyökere nyílván abban rejlik, hogy amíg Magyarországon a szárazföldi méréseknek van hagyománya, addig Norvégiában a tengeri méréseknek.

A második előadásom az a bizonyos előadás, amiről kiderült, hogy bevezető jelleggű tárgy, és igazából semmi újat nem nyújt a számomra, ráadásul én vagyok rajta az egyetlen ember, aki nem beszél norvégul... Ehhez már csak hab a tortán, hogy hétfőnként ütközi az előadás egy gyakorlatommal, ezért nem tudok csak a csütörtöki alkalmakon részt venni.
Óra előtt odamentem a professzorhoz, és jeleztem neki, hogy itt vagyok, és még mindig el akarom végezni ezt a tárgyat, de tartsa nyugodtan norvégul az órát, nem lesz belőle gond, csak abban segítsen, hogy a gyakorlati anyagokat adja ide, mert azok nekem még mindig nincsennek meg.
Ezután végigültem a fantasztikus előadást, amiből a norvég-nyelvűség ellenére is meglehetősen kevés dolog volt, amit nem értettem meg tökéletesen. A norvég annyira hasonlít a németre, és az angolra szavaiban, és kifejezéseiben, hogy egy írott szövegből rengeteg mindent megértek még én is, ráadásképp az előadás tömve volt olyan szaknyelvi kifejezésekkel, amiket gyakran mi, magyar geofizikusok (geofizikus hallgatók) is használunk.

Az előadások után találkoztam Ninával, beültünk egy - általa olcsónak tartott - étterem/kávézóba, és ettünk egy jót. Így utána gondolva a hely valóban olcsó volt, mert míg az élelmiszerek úgy nagy általánosságban hozzávetőlegesen háromszor annyiba kerülnek itt, mint otthon, addig ennek a helynek az árait egy hasonló színvonalú magyar vendéglátóipari egység áraihoz viszonyítva csupán kétszeres szorzót véltem felfedezni.
Én valami halat ettem, amire Nina azt mondta, hogy általában azt szokott itt enni, és tényleg nagyon finom volt. Evés előtt, közben és után nagyon jót beszélgettem végre Ninával. Ennek most kifejezetten örültem, ez már nagyon hiányzott. Kicsit úgy éreztem, hogy sikerült leküzdeni végre a nyelvi nehézségeket, és ez nagyon felvillanyozott, bizakodóvá tett.

Nagyjából három órát cseverésztünk, aztán elsétáltunk a Danmarks platz-ra, mert ő oda tartott egy barátnőjéhez, nekem pedig útba esett hazafelé. Szép idő volt, úgyhogy innen hazasétáltam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fel van túrva a város. A buszt elterelték korábbi útvonaláról, ami szinte teljes hosszában fel van bontva. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni ebből a nagy metró-villamos építkezésből; remélem egyszer még láthatom majd az eredményét...

A Fantoftban ültem nagyjából 20 percet a gép előtt, e-maileket olvasva, de hamar kezdődött is az esti program. Árpi a hétvégén hazaköltözik, Lilla pedig 30-án követi őt, ezért egy búcsú-bulit szerveztek nekik a lányok. A C épület - ez az az épület, ahol nyolc szobához jár egy nagy konyha, cserébe viszont mindenkinek van saját fürdőszobája - egyik közös konyhájában volt az összejövetel, sok sok finom sütivel, meg palacsintával, és egy-két üveg borral megspékelve. Nagyon jó volt! Nyolc körül kezdtünk, voltunk ott vagy 15-en magyarok, és én például fél egy után jöttem el, de még akkor is maradtak ott páran még egy kicsit. Jót beszélgettünk, nevetgéltünk; szerintem egy igazán jól sikerült este volt.

Utána ágyikó, és agy naaagy alvás várt, mert azért mégiscsak fárasztó nap volt ez, de végre megint kellemesen fárasztó :)

Szürke

Az elmúlt néhány nap nem volt valami eseményekben gazdag. Megérkezett végre a számlámra az ösztöndíjam második fele, ennek örömére - Rita segédletével - vettem is egy új pulóvert magamnak.

A keddi órám - ahogy azt az előadó előre jelezte - elmaradt, ma meg nem is volt, szóval egyetemre sem nagyon kellett mennem. Ennek ellenére igyekeztem rávenni magamat a tanulásra, mérsékelt sikerrel (na azért tényleg rászántam néhány órát a készülésre...).

Tegnap megünnepeltük Ádám neve napját, de azt is csak egy rövid, egysörös-beszélgetéssel a klubban.

Szóval szürke. Egyelőre. De nem lehet mindig minden izgalmas és pörgő...

Ulriken - második felvonás

Már egy ideje tervezgettem, hogy mégegyszer megrohamozom az Ulrikent, mert előző alkalommal gyászosan rossz képeket sikerült alkotnom, hála a látogatás kései időpontjának. Ma reggel sikerült erőt vennem magamon, és megrohamoztam a szóban forgó csúcsot. A Fantofttól gyalog valamivel több mint másfél óra alatt értem fel. Út közben ezernyi emberrel találkoztam, mindenhol nyüzsögtek a jóidőben. Sok volt a futó, meg sok volt a család is. Egészen kicsi gyerekekkel is nekivágtak az útnak. Az itteniek nagyon szeretnek kirándulni, és a mentalitásra nevelik gyermekeiket is, már egészen fiatal korban. Több szót nagyon nem vesztegetnék a napra, inkább jó szokás szerint megint átadom a terepet a képeknek.

Egy tó mellett vezetett az út

Csendélet

Semmi különös, csak egy kép

Kedvenc bergeni hegyem, a Løvstakken

Újabb látkép

Egy igazi csúcs

Az Ulriken

Jóarc-birkák mindenhol vannak

Ennek a hegynek a nevét sehol sem találom...

Az időzíthető fényképező csodái...

Ami az előbb kimaradt

Kis késéssel ugyan, de most igyekszem pótolni azt, ami tegnap este elmaradt; a Hansa Museum-ról akartam pár szót ejteni.

Kirándulást terveztem tegnapra, de Rita érdeklődött reggel msnn, hogy nem akarok-e Katival, meg vele elmenni a Hansa Museumba. Máig - szeptember 7 - érvényes ingyen jegyünk van/volt, a legtöbb bergeni múzeumba, de mivel én nem vagyok annyira odáig a régiségek között való bóklászásért, ezért eddig nem nagyon erőltettem a dolgot...

Egészen remekül sikerült időzítenünk a látogatást, ugyanis kifogtunk egy angol nyelvű tárlatvezetést. Így azért sokkal lebilincselőbb volt a dolog, mintha magunknak kellett volna bejárni a helyet. A múzeum maga azt hivatott bemutatni, hogy hogyan éltek az emberek a Bryggenen, ami valójában egy német kereskedő-telep volt. Csak férfiak laktak itt, körülbelül kétezren. Nem nősülhettek, mialatt itt tartózkodtak, a tárlatvezető elmondása szerint azért nem, hogy nehogy kiszivárogjon értékes szaktudásuk... Itt csak cserekereskedelem folyt, főként az északról érkező szárított hallal üzleteltek; a Bryggen kereskedői értékelték fel és osztályozták őket a különféle európai piacoknak megfelelően.

Az életüket nehezítette, hogy fából készült házaikban - melyek még ráadásul össze is értek egymással - nem használhattak tüzet, így fűteni, világítani sem tudtak. A meleg étel elkészítésére egy teljesen különálló épület szolgált. Nagyon sok helyiségben szinte teljesen sötét volt, még nyáron is, ezért igyekeztek a falak festésével javítani a fényviszonyokon.
A nagyobb gond nyílván mégis a fűtés hiánya volt. Ezt a kényelmetlenséget zárható, kajüt szerű ágyakkal igyekeztek orvosolni. Egészen olyan hatást keltettek ezek az ágyak, mintha egy-egy szekrényben aludtak volna. A tanoncok sokszor ketten aludtak, egy ilyen ágyban. A vicc az, hogy a fent említett "szekrények" nem voltak hosszabbak másfél méternél; ezek az emberek féltek attól, hogy álmukban meghalnak, ezért nem mertek lefeküdni, szinte teljesen ülő helyzetben aludtak...

Ez a múzeum egyébként nagyjából egyedülálló a világon, mert ehhez fogható telep csak Londonban, Bruges-ben, Novgorodban és Németországban volt, de csak itt maradt meg ilyen állapotban.

A Bryggenről aztán a lányok még tovább mentek, a Griegs Múzeumba, de ahhoz nekem már nem volt türelmem; egy gyors bevásárlás után visszatértem a Fantoftba. Ádám szólt, hogy estefelé lemennek focizni Árpiékkal, és ha van kedvem, hát csatlakozzak. Nem röstellettem kihasználni a lehetőséget, és mozogtam egy kicsit. A lábam jól bírta, a tüdőm már kevésbé; nagyon elhagytam az erőnlétemet az elmúlt időszakban. Remélem hamar sikerül találnom egy helyet, ahol végre megint rendszeresen focizhatok. Az nagyon hiányzik mostmár. 8 körül még nekálltam meccset nézni, aztán pedig igyekeztem blogot frissíteni, de - mint azt a mellékelt ábra is mutatja - meglehetősen megfáradtam már, így jutottam, ameddig jutottam...
Uff, én beszéltem!

Mert nappalok is vannak...

Azért történtek velem az előző bejegyzésben foglaltaknál sokkal vidámabb dolgok is az elmúlt néhány napban. Összességében pedig még mindig csak azt tudom mondani, hogy nagyon jó dolgom van itt.

Pénteken megint volt alkalmam Ninával találkozni. Újabb BuddyBergenes szervezkedésnek köszönhetően féláron látogathattuk meg a bergeni akváriumot. Ezúttal egy kicsit több lehetőség adódott a beszélgetésre, ismerkedésre, de a kérdéseim java még mindig a megfelelő alkalomra vár.
Az akvárium maga nem volt rossz hely, de azért annyira nem is nyűgözött le a dolog. Nagyon sok helyen éreztem úgy, hogy bizony azok a halak, vagy azok az aligátorok nagyon kicsi helyen vannak elszállásolva...

A fő atrakció igazából a rendszeres, előre feltüntetett időpontokban tartott etetés. Külön időben etetik az aligátorokat, az egyéb hüllőket, a pingvineket, és velük közel együtt a fókákat. Mi pont úgy értünk oda, hogy a pingvin és fókaetetést elkapjuk. A pingvineket még jó helyről tudtuk nézni, de a fókáknál már sajnos kevésbé előnyös pozíciót sikerült kiharcolnunk magunknak. Látni remekül lehetett mindent, de fotózni...
Egyébként eszméletlen mind a pingvinek, mind a fókák mozgása. Hihetetlen dinamizmussal képesek "kirepülni" a vízből. Döbbenetes volt látni.

Az akvárium belső részein tartott halakról is készült néhány kép, de a hüllőkről már nem. Mindenhol sűrű, hálós rács mögött voltak, pedig igazán jó alanyok lettek volna. Már persze ha egyszer sikerült megtalálnod őket a dús növényzetben, amit természetes élőhelyük megfelelőjeként prezentáltak a terráriumok berendezői. Az állatok ugyanis egytől egyig szinte teljesen mozdulatlanok voltak. Egyedül az egyik óriás gyíknál volt szerencsém, aki pont akkor gondolta úgy, hogy úszik egyet, és végig nyalogatja a plekszit maga előtt, amikor én arra jártam.

Egyébként ebben az akváriumban él most a bergeni wc-szörny néven emlegetett nagytestű gyíkféle is. A nevének eredete egészen mókás történet. Néhány éve egy kisfiú az egyik bergeni társasházban éppen az egyedül pisilést gyakorolta, amikor az ülőkét felhajtva megdöbbenve tapasztalta, hogy a fent említett gyík pislog vissza rá a wc csészéből. A szabdságra éhes állat az egyik szomszédos lakásból igyekezett a csatornákat használva egérutat nyerni...
A gyerek tekintete nyílván valamilyen mértékű ijedtséget tükrözhetett az eset után, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az apuka vagy anyuka milyen arcot vághatott, amikor a wc-be pillantva rádöbbent, hogy a gyerek nem beszél félre...

Szombaton a Hansa Múzeumot látogattuk meg a Bryggennél Ritával, és Katival. Szerencsénk volt, mert éppen kifogtunk egy angol nyelvű idegenvezetést. Erről majd holnap egy kicsit többet is regélek, mert nagyon érdekesnek bizonyult a tárlatvezetés, de most nincs már rá energiám. Inkább átadom a terepet néhány - az akváriumban készült - képnek.

Szép álmokat!

Az előző két éjszakám remekül sikerült. Rászokni látszom az egy sörös estékre a Klubban. Hogy hogy tudom megállni a másodikat? Egyszerűen nem viszek le magammal elég pénzt rá. Ez így meglehetősen költséghatékony megoldásnak bizonyult, főleg ha azt vesszük, hogy nem is megyek le minden este, szóval igyekszem tartani magam ehhez a rendhez. Csütörtök este az egy söröm mellett egy nagyon jót beszélgettem Katival (ha esetleg nem emlékezne valaki, ő az egyik magyar jogász leányzó). Éjfél felé söröm fogytán és kissé megfáradtan a szobám felé vettem az irányt. Tettem-vettem, fogat mostam, lefeküdtem, majd újra felkeltem, felöltöztem, és lementem az épület elé.

De miért is tettem ezt? Valahol drága Fantoftomban az egyik tűzjelző füstöt szimatolt. Ennek következménye képpen a tömb minden szobájában megszólalt, a második világháborúban rendszeresített légoltalmi szirénákat meghazudtoló hangerővel egy-egy riasztó. Ehhez már csak amolyan bónuszként társult a folyosókon elhelyezett, ugyancsak ipari teljesítményű iskolacsengők rikácsolása.

Ez egy remek rendszer abban az esetben, ha tűz van, mert az ember hajlamos azt gondolni, hogy "úgyis megint téves riasztás, minek mozduljak meg" és ezzel a gondolattal nyugodtan a másik oldalára fordulva egyszer bizony ropogósra sül. Nem így ennél a rendszernél, hiszen riasztás esetén képtelenség megmaradni a szobában maradandó halláskárosodás nélkül. Persze a gond csak az, hogy ha valaki éjjel egy körül erősen illuminált állapotban a szobájában szivarozik, az is magaután vonja a teljes épület kiürülését.

Semmi gond, a tűzoltók kijöttek, konstatálták, hogy téves riasztás, kikapcsolták a riasztót, és végre mindenki nyugovóra térhetett. Van ilyen - mondhatnánk - a biztonságnak ára van. Nem véletlenül beszéltem azonban a történet elején két remek éjszakáról...

Tegnap éjjel nagy buli volt a klubban. '70-'80-as évek diszkó slágerei, jelmezek, tánc és alkohol minden mennyiségben. Én nehezen oldódtam fel, mert elég semmilyen hangulatban vágtam neki az estének, de végül csak táncoltam néhány órát, és negyed három körül; záráskor hagytam el a terepet. Szobámba érve hedonista módon újfent a nyugodalmas alvást tűztem ki célomul. Persze semmi érdekes nem lenne abban, ha ezt a célt minden zökkenőtől mentesen el tudtam volna érni...
Fél háromkor drága vadászkopó szimatú füstérzékelő rendszerünk valamelyik szobában megint rendellenességet vélt felfedezni. Ennek örömére újra csak az épület előtt kötöttünk ki, amíg meg nem érkezett a már-már jól megszokott tűzoltó autó. A procedúra a szokásos; tűzoltók autóból ki, épületbe be, a gyanús szoba felkeresése után pedig, mivel tűz persze megint nincs tűzjelző kikapcsolása, szobák újra benépesítése.

Meglehetősen dühítő volt az eset, főleg hogy két napon belül ez már a második volt. Az egészre különös képpen azért vagyok mérges, mert pont a napokban kellett elvégezni egy internetes tanfolyamot arról, hogy hogyan kell "hatástalanítani" a riasztót, ha mondjuk történetesen véletlenül megpörkölted a falábadat, és attól indult be a tűzjelző. Ehhez még társult egy gyorstalpaló folyosói oktatás is minden lépcsőházban, amit a helyi diákönkormányzat tagjai tartottak; szépen megmutogatták, hogy mit is kell tenni, hogy ne rohangáljanak ide fölöslegesen a tűzoltók nap mint nap. A rendszer szuper, de valaki mégsem tudta használni, mert a fent említett esetekben mindkétszer a tűzoltóknak kellett kikapcsolniuk a szirénákat.

Minden esetre a riasztók elnémulása után szépen fölbattyogtunk a nyolcadikra - a liftünk természetesen megint elromlott, a héten már kitudja hanyadszor - és újra nyugovóra tértünk. A gond csak az, hogy negyed hatkor már megint azon kaptam magam, hogy az épület előtt szobrozok egy csomó sorstársammal, mert bizony az éjszaka folyamán másodszor is beriasztott az egyik füstjelző, és valamivel több mint 24 órán belül harmadszor is ki kellett szállniuk a tűzoltóknak, mert persze a fent említett füstjelző tulajdonosának nem sikerült azt a bizonyos "piros gomb - szellőztetés - zöld gomb" mozzanatsort eljátszani...

És nem is az egyszeri diákok helyzete a legrosszabb ilyenkor, hanem azoké az itt tanuló külföldieké, akik hozták magukkal a feleségüket, és a gyermeküket-gyermekeiket...
Nagyon remélem, hogy a jövőben még finomodik a helyzet, mert ez hosszú távon elég dühítő lesz így...

BuddyBergen

Tegnap végre sikerült találkoznom a Buddy-mal, Ninával. Egy alapvetően rendes-aranyos pszichológus lányról van szó, aki azért jelentkezett Buddynak, mert - saját bevallása szerint - egy elég unalmas nyáron van túl, és új "kihívásokra" illetve újabb arcokra vágyott. Nem bergeni ugyan, de itt él már egy ideje, szóval biztos vagyok benne, hogy egy csomó mindenben a segítségemre lesz majd az elkövetkezendő néhány hétben/hónapban; ha mást nem, legalább még néhány norvégot megismerhetek rajta keresztül.

A helyzet az, hogy igaza volt annak a geofizikus lánynak - Ingelinnek - akivel még az első napokban ismerkedtem meg, amikor azt mondta, hogy a Fantoft remek hely, hogy megismerj egy csomó embert, akik a világ minden részéről, megannyi különböző indokkal érkeztek Norvégiába, viszont szinte egyáltalán nincs lehetőséged arra, hogy norvég diákokkal építs ki szoros kapcsolatot.

A BuddyBergen program éppen ennek a problémának a feloldására tett kísérlet és amit eddig láttam belőle az szerintem elég meggyőző volt. Főleg ha azt vesszük, hogy idén próbálkoznak meg először vele. Rengeteg közös programot szerveznek, nagyon sok lehetőséget igyekeznek adni a közösségek kialakulására. Tegnap este egy úgynevezett "International Quiz" elnevezésű rendezvény volt soron, erre mentünk el Ninával.
Talán mondjuk éppen ez is volt az egyik oka, hogy olyan nagyon behatóan nem sikerült megismerkedni vele. Jobb szerettem volna ha először beszélgethetünk néhány órát, és csak aztán csobbanunk bele egy-egy ilyen jellegű rendezvénybe, de így sem volt rossz.

Az estet az egyik egyetemi rendezvény-központban tartották, mert hogy itt ilyen is van ám. Nagyjából 80-90 ember zsúfolódott be, két tucat kerek asztal köré. Legfeljebb hat fős csapatokat kellett alkotni, és így gondolkozni a feltett kérdésekre adandó egyszerű válaszokon. Mellénk csapódott első körben egy német és egy osztrák lány, akik Buddy nélkül keveredtek valahogy oda - nekik még nem dobott ki a rendszer senkit sem...
Folyamatosan szólt a zene a teremben és nagyjából 5 percenként elhalkították azt, ekkor egy lány mindig felolvasott egy újabb válaszra váró kérdést. Ezekkel a hosszú, zenés szünetekkel sikerült elérniük, hogy a kezdetben egymásnak is új emberekből összeállt csapatoknak legyen idejük ismerkedni is, és ne csak a kérdéseken kelljen agyalniuk.

Az est folyamán - úgy a 15. kérdés tájékán - érkezett meg Jenny, az egyik kanadai lány, akivel még múlt pénteken ismerkedtem meg egy másik BuddyBergenes rendezvényen. Ő szintén Buddy nélkül (végül nem mondta, hogy hol hagyta őt) jött, viszont vele együtt volt még egy német lány Beate (remélem jól írom...), így végül már hatan fejeztük be a quizt, amin azonban így sem igazán sikerült fényesen szerepelnünk, de hát valakinek veszíteni is kell :)

Ninával pénteken találkozom újra - a bergeni Akváriumba megyünk. Remélem ezúttal egy kicsit többet tudunk majd beszélgetni, és esetleg nyugodtan feltehetem ezernyi Bergennel kapcsolatos kérdésem egyikét-másikát is.

Semmi különös, csak egy bejegyzés

Ma megírtam egy tonna képeslapot. Elég nyúlfarknyi terjedelmű lett a többsége, ezért Mindenkinek elnézését kérem, de nem szeretek tollal írni, főleg ennyit és ilyen kicsi helyre és egyébként is nyiff... De azért a lényeg, hogy szívből jönnek ám, és tényleg gondolok Mindőtökre. Nagyon remélem, hogy nem hagytam ki senkit sem, bár szinte biztosra veszem, hogy fog még eszembe jutni egy-két ember, akinek mindenképp írnom kell.

Egyébként a teljes igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a postázás körül is pofátlan leszek, és egy borítékban küldöm el a lapokat a budai elosztómhoz, aki majd szépen szétteríti őket az országban (köszönöm Iló :D) Remélem, hogy ez senki önérzetét nem sérti; nekem mindenesetre nagy könnyebbség minden téren.

Ezt a postot rendhagyó módon egy "klasszikusnak számító kismagyar életképből" vett idézettel szeretném most zárni:
"Semmi többet nem tudok elmondani. Kérem kapcsolja ki..."

Na még egyszer

Következzenek hát végül a vasárnapi kirándulásom képei is. Az idő pazar volt, a kilátás remek, de ezúttal a földet is néztem lefelé menet. A képekből kiderül, hogy miért is...
Már-már ismerős a táj; ez a Løvstakken oldalából készült.
Ez pedig egy - nekem legalábbis - új szögből a Løvstakken. Erről egészen vadregényes.
Az első gomba a lefelé úton; akadt egy pár.
Őt ez előző társaságában találtam...
...Mint ahogy arról ez a kép is tanúskodik
Ebből a barna gombából nagyon sok volt az egész völgyben
Nézzük csak meg egy kicsit közelebbről!
Egy újabb típus, valamivel lentebb a völgyben
És mégegy! Ez már a fenyvesben volt
Ennek a képnek annyira műtermi szaga van, hogy az hihetetlen...
Egy szolid fehér gombácska
És a végére egy újabb piros-duó

Képek

Ebben a postban a szombat éjszakai tevékenységem néhány - bitekben megtestesült - eredményét szeretném megmutatni. Sajnos kevés jó kép született, mert az éjszakai fotózás még nem az erősségem, az éjszakai makro-fotózás különösen nem, a süni pedig ahogy hozzászokott hogy ott vagyok mellette azonnal elkezdett fel-alá csörtetni a járda szélén, úgyhogy képtelenség volt róla jó fotót készíteni...

Egy éjszakai kép a Stavkirke-ről.
A csiga, aki ha nincs, akkor valószínűleg simán elsétálok a sün mellett. Sajnos vaku nélkül nem tudtam róla elfogadható képet csinálni, vakuval pedig csak ilyenre tellett...
Egy hiperaktív sün
Az éjszakai fotózás, és a hosszú záridős képek megmozgatták a fantáziámat. Ennek folyományaként készült egy sorozat ezekből a képekből, de csak ezzel az eggyel szeretnélek terrorizálni benneteket...

Szavak

Mindenek előtt néhány szóban azért elmesélem az elmúlt néhány napom jelentősebb történéseit. Igazából erre nem akarok túl sok időt vesztegetni, mert nem voltam a sors kegyeltje mostanság, és senki sem olvas szívesen nyavalygást; szóval úgy döntöttem, rövid leszek.

Csütörtökön este mostam. Legalábbis én azt szerettem volna, de a hetes számú mosógép másként gondolta, és hibaüzenettel a mosás közepén leállt. Ennek legfőbb következményeként a ruháim kicentrizetlenül maradtak. Semmi gond - mondtam magamban - kimosom mégegyszer. Az ötös számú gép is másképp gondolta. Ugyan az a tünet mint a hetesnél. Közben a mosoda is bezárt, ezért úgy engedett be valaki, aki még benn volt, mielőtt lezárt az ajtó. Semmi gond - mondtam magamban - vannak itt szárító-gépek, hát megszárítom a ruhákat, így mégsem lehet kiteregetni őket. A rendszer másképp gondolta; éjfélkor úgy lezár az egész mosoda, hogy a futó programok még ugyan befejeződnek rendben, de újat bizony már nem enged indítani a kártyaolvasó. Ezek után mégis ki lehetett teríteni úgy a ruhákat...

Pénteken mégsem sikerült találkoznom Nina-val (a norvég Buddy-mal ha még nem írtam volna), mert annak ellenére, hogy én jobban lettem, neki sikerült megbetegednie. Délelőtt kimentem az Ikea-ba takarót, meg néhány apróságot venni. Találtam is egy olcsó paplant, amiért a kasszánál háromszor annyit fizettem végül, mint amennyit én a polcnál olvastam...
Az este egy BuddyBergenes találkozót tartogatott: úgy volt meghirdetve, hogy együtt kell főzni valamit a Buddy-dal, és aztán azt a találkozóra elvinni. Ott mindenki eszik amiből csak akar, aztán szavazhat is mindenki, és a legtöbb szavazatot kapó étel nyer. Ez a főzőcske ugye nekem ki volt lőve, de azért lementem én is a többi magyarral (Ritáék remek csőrögét csináltak). Megismerkedtem a helyi biliárd-mágusokkal, játszottam egy két partit, illetve szintén a biliárd asztal körül megismerkedtem két kanadai szociológus lánnyal is, akikkel jót beszélgettem.
Ezek után a szobámba visszatérve konstatáltam, hogy valami komoly galiba történt a felhasználói jogosultságok körül, és nincs netem. Péntek este...

Szombaton elmentem megcsináltatni a norvég telefonom - pontosabban szólva egy szolgáltató beállítást kellett kijavíttatnom, mert egyszerűen nem lehetett engem felhívni norvég számokról. Ez meglepetésemre egy kis várakozás után ugyan, de egy-két perc alatt sikerült is.

Boldogan távoztam az üzletből, és lesétáltam Bergen azon részébe, ahol nem nagyon jártam még - az Akvárium felé. Az egyik utcában megakadt a szemem egy kirakaton; Manchester United Supporters Club, Norvegian Bunch. Sálak, sapkák, mezek, mindenféle ereklye a kirakatban; azonnal elkezdett járni az agyam, vajon milyen a közösség? Milyen a nyitvatartás? Milyen az árfekvés?Tétován lépdeltem tovább miközben a kirakatot bámultam, egészen addig, amig meg nem állított egy villanyoszlop...
Életemben nem mentem még neki oszlopnak, de most sikerült. Mindamellett hogy nem volt éppen kellemes érzés, fájón konstatáltam, hogy a norvég telefonom kijelzője széttört. Máig nem értem, hogy hogy tudtam ilyen szerencsétlenül nekimenni, de ez történt. Ez a kis incidens persze nem javította különösebben az amúgy sem fényes kedélyállapotomat.
Estére elmentem sétálni, fotózni, harmónikázni egy sort a Stavkirke felé; ennek eredményeit hamarosan itt is közzéteszem.

Vasárnap reggel Ádámék elmentek az Északi-tengerhez fürödni egyet. Én még nem éreztem erre felkészültnek magamat, szóval inkább maradtam. Délutánra már nagyon mehetnékem támadt, hát elindultam a fényképezőmmel (lassan nevet kell adnom Neki is) sétálni egyet. Végül a Løvstakken-en kötöttem ki. Felfelé azon az úton sétáltam, ahol legutóbb lejöttünk a többeikkel; nagyon élveztem ahogy próbáltam apró részletekből összerakni, hogy hol is jöttünk le a házak között, hogy odataláljak az ösvény elejéhez; meglepő módon egészen jól ment.

Séta közben egyszer - már a hegy oldalában - sikeresen elhagytam azért az ösvényt; meg is lett az eredménye. Láttam, hogy ott vezet mellettem pár méterre, hát úgy gondoltam akkor én most visszatérek rá. Ugyan ebben a pillanatban, közvetlenül mellettem, egy körülbelül lábszárközépig érő vízzel telt luk úgy gondolta, hogy itt az ideje megmosni a cipőmet, és a nadrágomat. Vágyaink ezen a ponton találkoztak, én pedig már csak nevetni tudtam ezen. A Løvstakken csúcsához közel, egy sziklapadon szárítkoztam egy sort, és gyönyörködtem a tájban, majd elindultam lefelé, egy teljesen új úton. Lefelé meglehetősen sok képet készítettem, ezekből is szemezgetek egy csokornyi majd egy következő postban.
Nagy bánatom, hogy szarkát még mindig nem sikerült fotóznom. Nagyon érzékenyek a fényképezőre, ha megszimatolják, hogy képet akarsz készíteni azonnal odébb állnak.

Tegnap este megint sikerült valamit összeszerencsétlenkednem, és ma reggel nem ébresztett a telefonom; el is késtem az előadásról. Persze ezaz az előadás, amivel kapcsolatban jelezték, hogy nem nagyon lehet hiányozni - katalógus is van - és külön kiemelte a vezető előadó, hogy nem szereti a késést... Ennek örömére úgy döntöttem, hogy csak a gyakorlati részre megyek be. Persze jó sok mindenről sikerült is lemaradnom, de öröm az ürömben, hogy ma éppen egy másik előadó tartotta az órát, aki nagyon rendes és segítőkész volt, és abszolút nem haragudott; mitöbb, a katalógust is aláírhattam utólag, szóval hiányzás elfelejtve. Egyébként az egész óra jó hangulatban zajlott, és utána amikor odamentem hozzá jelezni, hogy hogy jártam, akkor sikerült is elbeszélgetni vele, és kiderült, hogy ismeri az egyik ELTE-s tanáromat is.

Vettem borítékokat, új tollat, hogy tudjak ezekre a "fényes felületű" képeslapokra is írni, telefont, és ezúttal már tokot is hozzá. A tok vásárlásánál mondjuk el is gondolkodtam, hogy ez tipikusan egy olyan kiegészítő - derékon hordható akár az övet átfúzve rajta, akár egy karabiner segítségével rögzítve - amit otthon kétszer is meggondolnék, hogy utcán hordjam-e, de itt valahogy sokkal inkább biztonságban érzem magam.

Mire hazaértem lett netem is, szóval alapvetően kijelenthetem, hogy ez végre megint egy jó nap. Nomeg azt is kijelenthetem bátran, hogy a post elején bőszen hangoztatott rövidség nekem bizony nem megy; remélem nem bánjátok.

Üzemzavar...

Zavar támadt az er...őőőőő... a rendszerben itt a Fantoftban. Péntek este elszállt az internet hozzáférés minden szobában, és egészen máig nem is történt változás a dologban. Ma mondjuk gyorsan megoldották, de azért mégis...
Legalább - részben ennek a kis fennakadásnak köszönhetően - szántam némi időt újdonsült hobbimra, és fotózgattam egy sort. Az eredményekről, illetve az elmúlt néhány napról hamarosan egy kicsit bővebben is szólok, ez a post most csak azért született, hogy jelezzem: élek