A bergeni egyetemen komolyan veszik a külföldi diákok, és az első évesek beilleszkedését segítő programokat. Ez az odaadás hívta életre a Buddy Bergen programot is. A lényege, hogy egy honlapon regisztrál az újonc, megad jónéhány paramétert magáról, és megad még néhány paramétert arról is, hogy milyen embert tudna leginkább elképzelni maga mellé, mint aféle személyes mentort. Ezek után a rendszer bányászik egy darabig a már korábban mentornak jelentkezet régi motoros hallgatók között - a legjobb egyezés után kutatva - és végül küld egy-egy levelet a jelentkezőnek, illetve a számára választott mentornak, az ő úgynevezett Buddyjának is. Ezek a levelek tartalmaznak a másikról néhány információt, és az elérhetőségeket.
Innentől már csak a két félen múlik, hogy milyen kapcsolatot sikerül kialakítani, és hogy mennyire hasznos ez a felek számára. Én is jelentkeztem erre a programra, és tegnap kaptam is egy Buddyt magam mellé. Nina Erikstadnak hívják, és pszichológusnak tanul. Váltottunk néhány levelet, és aranyos, normális lánynak tűnik.
Egyelőre azt beszéltük meg, hogy pénteken délután találkozunk és elmegyünk valami kávézóba beszélgetni egyet. Remélem addigra tényleg rendben leszek, mert semmi kedvem tologatni minden programomat ezért a lökött betegeskedésért...
2008. augusztus 27., szerda
Mondjuk...
Mondjuk, hogy sikerült megcsinálni. Vannak képek, amiket kénytelen voltam kihagyni, de elhanyagolható számban. Egészen jól helyre tudtam pofozni amit ügyesen elbaltáztam, de azért megszenvedtem vele, és rendesen fel is idegesítettem magam a dolgon. Egy szóval - ennek a kifejezésnek az alkalmazásával kapcsolatban mindig aggályaim vannak - nem vagyok túl büszke magamra, de kész. Ha esetleg valaki mégis megtalálná egy hiányzó kép nyomát, akkor nyugodtan jelezzen.
2008. augusztus 26., kedd
Türelem...
Apróbb gondjaim akadtak a blogspot és a picasa kettősségével, így képek tömkelege veszett el. Igyekszem őket pótolni, de nagyon küzdelmes feladatnak ígérkezik a dolog... Türelmet kérek. De tényleg; ha van valakinek esetleg fölöslegben türelme, akkor küldjön már nekem is egy keveset mert az enyém bizony fogytán van...
2008. augusztus 25., hétfő
Egy naaagy kirándulás (és vissza)
Mini-trilógiám befejező részében pedig akkor essen pár szó a hazaútról. Lenn Flørliben volt végre térerő, és felhívtuk az egyik bergeni magyar srácot, Árpit, hogy nézze már meg mikor megy busz Stavangerből Bergenbe. Tök fel voltunk dobva, mikor mondta, hogy háromnegyed hétkor jön el az utolsó. A kompunk negyed négykor kellett hogy megálljon Flørliben, és onnan Stavanger nem több, mint két óra, szóval biztosak voltunk benne, hogy aznap már otthon alszunk. Persze még véletlenül sem így lett, ugyanis ez egy kiránduló-tájnézegető komp volt, ami alig haladt, és meggyőződésem, hogy a fél motort ki is szerelték, hogy még több mikrofont tehessenek bele, mert közölte a végén a kapitány, amikor már nem volt látnivaló, mert kvázi a nyílt tengeren haladtunk, hogy ez a végsebesség... Egyébként a fjordban minden sziklánál megállt, és anekdotázott róla a hangosbeszélőben a kapitány. Gyönyörű amúgy a fjord, ez nem vitás, de azért az út nagyját azt átaludtuk.
A lényeg, hogy este 7-re értünk be Stavangerbe. Ekkor már erőteljesen fájt a torkom is; nem tett neki jót sem az éjszaka, sem az, hogy egész nap csak jéghideg forrásvizet tudtam inni....
Megnéztük, hogy mikor hogy mennek a buszok, majd Ádám felhívta Tone-t, akit még Bergenben Árpi ajánlott nekünk stavangeri szállásadónak. Tone egy idősebb hölgy, aki egy néhány szobányi szállást üzemeltet. Annyira tündéri volt, ott szabódott Ádámnak a telefonban, hogy "hát Ő mindig megfogadja, hogy azt a szobát már nem adja ki, de úgyis mindig kiadja végül..." Szóval lett egy tényleg nagyon egyszemélyes szobám éjszakára. Ádám azt mondta, hogy ő a városban mászkál majd, és ma a buszon fog aludni. Tone még ki is jött elém kocsival a buszpályaudvarra... A szálláson már lázas is voltam, szóval bekaptam egy Algopyrint, lezuhanyoztam - legalább 20 percet álltam a forró víz alatt, ami rám nagyon nem jellemző; de ez volt életem egyik legjobban eső zuhanyzása - aztán legurítottam fél liter forró, mézes teát, és elaludtam. Kb 10-12 órát aludtam egyfolytában.
Reggel már egy picit jobb volt, mert lázam már nem volt, viszont a torkom még mindig borzalmasan fájt. Reggelire még egy fél liter mézes tea, meg lágy tojás, meg mindenféle egyéb kenyérre való svédasztalos ennivaló fogadott. Kaptam még egy kulacsnyi forró teát az útra is. Tone szóval tartott, aztán 8:00 körül elköszönt, mondván hogy ő másnap utazik nyaralni St. Tropez-ba, és az éjszaka nem aludt semmit, mert folyton felriadt, hogy ezt nem csinálta meg, meg azt nem csinálta meg, és hogy ő most megreggelizik, és alszik. Összeszedtem a cuccom, írtam még egy utolsó köszönő cetlit neki, mert már nem akartam zavarni, és elsétáltam a buszpályaudvarra. Itt találkoztam Ádámmal, aki végül valami focipálya mellett mégis aludt néhány órát. Felszálltunk a buszra, és visszautaztunk Bergenbe.
Az út ide röpke öt és fél óra hosszú volt, közben megfűszerezve egy alagúttal, ami a tengerszint alatt 133 méter mélységig megy le, eggyel, ami 231 méterig (ezt már ugye említettem korábban is), és eggyel, ami elágazik félúton kétfelé.
Az úton már semmi érdemleges nem történt, úgyhogy ezt a postot is ünnepélyesen lezártnak tekintem.
A lényeg, hogy este 7-re értünk be Stavangerbe. Ekkor már erőteljesen fájt a torkom is; nem tett neki jót sem az éjszaka, sem az, hogy egész nap csak jéghideg forrásvizet tudtam inni....
Megnéztük, hogy mikor hogy mennek a buszok, majd Ádám felhívta Tone-t, akit még Bergenben Árpi ajánlott nekünk stavangeri szállásadónak. Tone egy idősebb hölgy, aki egy néhány szobányi szállást üzemeltet. Annyira tündéri volt, ott szabódott Ádámnak a telefonban, hogy "hát Ő mindig megfogadja, hogy azt a szobát már nem adja ki, de úgyis mindig kiadja végül..." Szóval lett egy tényleg nagyon egyszemélyes szobám éjszakára. Ádám azt mondta, hogy ő a városban mászkál majd, és ma a buszon fog aludni. Tone még ki is jött elém kocsival a buszpályaudvarra... A szálláson már lázas is voltam, szóval bekaptam egy Algopyrint, lezuhanyoztam - legalább 20 percet álltam a forró víz alatt, ami rám nagyon nem jellemző; de ez volt életem egyik legjobban eső zuhanyzása - aztán legurítottam fél liter forró, mézes teát, és elaludtam. Kb 10-12 órát aludtam egyfolytában.
Reggel már egy picit jobb volt, mert lázam már nem volt, viszont a torkom még mindig borzalmasan fájt. Reggelire még egy fél liter mézes tea, meg lágy tojás, meg mindenféle egyéb kenyérre való svédasztalos ennivaló fogadott. Kaptam még egy kulacsnyi forró teát az útra is. Tone szóval tartott, aztán 8:00 körül elköszönt, mondván hogy ő másnap utazik nyaralni St. Tropez-ba, és az éjszaka nem aludt semmit, mert folyton felriadt, hogy ezt nem csinálta meg, meg azt nem csinálta meg, és hogy ő most megreggelizik, és alszik. Összeszedtem a cuccom, írtam még egy utolsó köszönő cetlit neki, mert már nem akartam zavarni, és elsétáltam a buszpályaudvarra. Itt találkoztam Ádámmal, aki végül valami focipálya mellett mégis aludt néhány órát. Felszálltunk a buszra, és visszautaztunk Bergenbe.
Az út ide röpke öt és fél óra hosszú volt, közben megfűszerezve egy alagúttal, ami a tengerszint alatt 133 méter mélységig megy le, eggyel, ami 231 méterig (ezt már ugye említettem korábban is), és eggyel, ami elágazik félúton kétfelé.
Az úton már semmi érdemleges nem történt, úgyhogy ezt a postot is ünnepélyesen lezártnak tekintem.
Egy naaagy kirándulás (ott bizony)
A Preikestolhytte a kiindulópontja a legrövidebb útnak a Preikestolen felé. Ennek megfelelően az úton ezernyi kiránduló volt. Hozták-vitték őket buszokkal a menedékházig, ahonnan tényleg csak néhány km-re van a szikla. A kilátás pazar volt, és tényleg meseszép a hely, de nagyon sokat rontottak rajta a neveletlen "kirándulók", akik között volt olyan, aki banánhéjat dobott le a szikla szélén, de akadt olyan is, aki tüzet rakott a szemetéből fenn a kövek között...
Amikor mi nem vissza a Preikestolhytte felé vettük az irányt, hanem tovább indultunk az úton Songesand kikötője felé akkor hirtelen megcsappant ám az emberek száma is.
A táj továbbra is pazar volt. 7-800 m és 400 méter között ingázva, nehéz terepen haladtunk tova. A számtalan tó egyike mellett egy házaspárral találkoztunk, akik két babát vittek a hátukon; egy-egy olyan "babát-háton-hordós" táskában. Eszméletlenek aranyosak voltak... A Songesand előtti kikötőnél - Brattelinél - leereszkedtünk tengerszintre, fogtunk egy kompot, és átmentünk vele Lyseboten-be, a fjord másik végébe. Itt megálltunk annak a turista egyesületnek az ottani házánál - amelyikhez még Bergenben csatlakoztunk (DNT), megvártuk, amíg kisül a friss kenyér, amiből mi már épp kifogytunk, meg vettünk még mellé csokit, és uccu neki, megindultunk a Kjeragbolten felé.
Az emberek többsége Øygardsstøl-be kocsival megy fel, mert ezzel spórol kb 650 méter szintet, és egy műúton sétát, de ugye nekünk nem volt ilyen lehetőségünk. Cserébe viszont egy több mint 1 km hosszú alagútban lévő szerpentinen kutyagolhattunk fel, ami egyébként meglepően hangulatos volt.
Fenn, az Øygardsstøl-ön vacsoráztunk, aztán nekivágtunk a Kjerag-nak, ami innen még 6 km, és 300 méter szint. Persze ezt a 300 szintet az első 1 km-en föl is szedtük, hogy aztán a másodikon leadjuk, majd a harmadikon újra felszedjük. Persze mindezt csak azért, hogy aztán még egyszer megismételhessük ezt a kis ciklust. A lényeg, hogy az a 300 szint nagyjából 1000 lett, mire tényleg felértünk a Kjeragboltenhez, ráadásul ennek elég komoly hányadát sima, csúszós gránit sziklákon tettük meg, sokszor láncok segítségével. Mire fenn voltunk a Kjeragon csaknem besötétedett. A táj gyönyörű volt, eszméletlen kilátás az 1 km mély fjord fenekéig. Nem igazán találok szavakat, sem kifejezéseket, amik kielégítően leírnák a látványt. Csináltunk néhány képet, és elvackoltuk magunkat egy szélárnyékos helyen éjszakára. Én hajnal kettőig mélyen szundikáltam, aztán már nem volt olyan békés az álmom, mert elég rendesen lehűlt a levegő, és az én hálózsákomat bizony nem erre kalibrálták... Azért így legalább láthattam a csillagos eget, és a fjordban kúszó fellegeket. Ez is egy élmény volt.
Pirkadatkor indultunk tova, minden teketória nélkül, mert átkozott hideg volt, és csak a mozgás tudott igazából újra felmelegíteni. Innentől az út már nem volt olyan szép, mint eddig, de így sem volt kutya. Ha nem sétáltunk el 20 tó mellett, akkor egy mellett sem. És persze ezek között volt olyan, ami magasabban volt, mint a Kékes... Amit a terepről érdemes tudni: nincs olyan, hogy sík. Csak sziklák föl, és sziklák le. Ha mégis van sík, akkor az átverés, és ha azon visz keresztül az utad, akkor ott bizony egy tavat találsz, és lápot mindenhol. Szóval ha nem a meredek lefelé, vagy fölfelé lassít, akkor az ingovány. Egyszerűen képtelenség ezen a terepen tempót menni. Ha egy nap megteszel 30 km-et, akkor hős vagy. Nomeg persze elmebeteg is...
Egy másik tény, hogy kevés az énekesmadár ebben a magasságban. Éppen ezért kolompoló birkákkal helyettesítették őket a norvégok. Birkák vannak mindenhol. Fotóztam birkákat 400 méteren, 700 méteren, és 1100 méteren is. Egyszerűen bárhova mész, ők már ott legelnek. Nagyon jó arcok egyébként.
Egy harmadik tény, hogy nagyon figyelni kell a jelzésekre. Annyira kopár ebben a magasságban a vidék, hogy mindenhol köveket halmoznak egy-egy sziklára, és arra festenek jelzést. Ez a halmozás persze gyakorta azt jelenti, hogy egyetlen követ tesznek rá egy másikra. A lényeg, hogy baromi könnyű elvéteni az utat, mert ösvény az igazából nincs, viszont ha elvesztetted, akkor irdatlan nehéz megtalálni. Majd erről is keresek képet, hátha készítettem néhányat.
Ezen a napon már kevesebbet fotóztam, mert komphoz igyekeztünk Flørlibe, és annyira azért nem volt sok időnk. Flørli felett az egyik turista út egy lépcsősorban ér véget. Régen itt egy sikló-szerű felvonó üzemelt, ami jó 700 méter magasra hozta-vitte a turistákat, de ez már a múlté. A sínek megvannak, de melléjük - illetve helyenként rájuk - ácsoltak fából egy lépcsősort. Na persze nem cicomázták túl a dolgot, szóval kb olyan széles, hogy egy ember pont elfér rajta, és a lépcsőfokok is elég rövidek. De azért unalmasnak nem volt mondható a lefelé út, mert egy csomó féle-fajta-formájú lépcsőszakasz váltotta egymást.
Ha még nem említettem volna, akkor csak úgy zárójelesen megjegyzem, hogy 4444 lépcsőfokból áll a trappe, szóval mire leértem remegett a térdem rendesen. A másik ok, amiért nem volt unalmas, hogy kb 40 emberrel találkoztunk, akik felfelé igyekeztek a lépcsőn. Öregek, fiatalok, családok; kirándulók, de mind nagyon-nagyon kedvesek, és közvetlenek. Egy csomóval álltunk le beszélgetni, amíg megkerültük valahogy egymást. Eszméletlen volt.
Itt megint egy szusszanatnyi szünetet tartok a történetben, és átadom a terepet a képeknek.
És egy reggeli látkép a padokról
Nameg még egy
Úton a Preikostolen felé
És még mindig úton
Sokáig tartott odaérni...
De bizony megérte...
Valami ismeretlen alak a Preikostolenen...
Egy tó az ezernyi közül, ami mellett elsétáltunk.
Egy szép szépia: ezeket nagyon szeretem
Mert azért nem mindenhol kopár a táj...
De van ahol igen...
Egy újabb tájkép
Nincs rá szó...
A szomszédokkal nincs sok gond...
Egy szép látkép Bratteli kikötőből
Szintén zenész...
Még egy kép a Lysefjordról
Vajon csak nekem ugrik be a Gyűrűk Ura?
Fjorfal ám a javából
A Kjeragbolten a kompról
A végigsétált alagút
Bátran építkeznek...
Az Øygardsstøl
No comment
Helyenként hó is volt fenn
Egy jól jelzett elágazás
És hogy mi van a Kjerag alatt? Bizony semmi...
Ádám a Kjeragboltenen
Én a kövön, testhezálló megvilágításban
Látkép a Kjeragról
Esti látkép a Kjeragról
Egy "jóarc birka" a sok közül :D
A Flørli Trappetrinn tetején
Itt már azért meredekebb...
Egy záró kép a Flørliról.
Amikor mi nem vissza a Preikestolhytte felé vettük az irányt, hanem tovább indultunk az úton Songesand kikötője felé akkor hirtelen megcsappant ám az emberek száma is.
A táj továbbra is pazar volt. 7-800 m és 400 méter között ingázva, nehéz terepen haladtunk tova. A számtalan tó egyike mellett egy házaspárral találkoztunk, akik két babát vittek a hátukon; egy-egy olyan "babát-háton-hordós" táskában. Eszméletlenek aranyosak voltak... A Songesand előtti kikötőnél - Brattelinél - leereszkedtünk tengerszintre, fogtunk egy kompot, és átmentünk vele Lyseboten-be, a fjord másik végébe. Itt megálltunk annak a turista egyesületnek az ottani házánál - amelyikhez még Bergenben csatlakoztunk (DNT), megvártuk, amíg kisül a friss kenyér, amiből mi már épp kifogytunk, meg vettünk még mellé csokit, és uccu neki, megindultunk a Kjeragbolten felé.
Az emberek többsége Øygardsstøl-be kocsival megy fel, mert ezzel spórol kb 650 méter szintet, és egy műúton sétát, de ugye nekünk nem volt ilyen lehetőségünk. Cserébe viszont egy több mint 1 km hosszú alagútban lévő szerpentinen kutyagolhattunk fel, ami egyébként meglepően hangulatos volt.
Fenn, az Øygardsstøl-ön vacsoráztunk, aztán nekivágtunk a Kjerag-nak, ami innen még 6 km, és 300 méter szint. Persze ezt a 300 szintet az első 1 km-en föl is szedtük, hogy aztán a másodikon leadjuk, majd a harmadikon újra felszedjük. Persze mindezt csak azért, hogy aztán még egyszer megismételhessük ezt a kis ciklust. A lényeg, hogy az a 300 szint nagyjából 1000 lett, mire tényleg felértünk a Kjeragboltenhez, ráadásul ennek elég komoly hányadát sima, csúszós gránit sziklákon tettük meg, sokszor láncok segítségével. Mire fenn voltunk a Kjeragon csaknem besötétedett. A táj gyönyörű volt, eszméletlen kilátás az 1 km mély fjord fenekéig. Nem igazán találok szavakat, sem kifejezéseket, amik kielégítően leírnák a látványt. Csináltunk néhány képet, és elvackoltuk magunkat egy szélárnyékos helyen éjszakára. Én hajnal kettőig mélyen szundikáltam, aztán már nem volt olyan békés az álmom, mert elég rendesen lehűlt a levegő, és az én hálózsákomat bizony nem erre kalibrálták... Azért így legalább láthattam a csillagos eget, és a fjordban kúszó fellegeket. Ez is egy élmény volt.
Pirkadatkor indultunk tova, minden teketória nélkül, mert átkozott hideg volt, és csak a mozgás tudott igazából újra felmelegíteni. Innentől az út már nem volt olyan szép, mint eddig, de így sem volt kutya. Ha nem sétáltunk el 20 tó mellett, akkor egy mellett sem. És persze ezek között volt olyan, ami magasabban volt, mint a Kékes... Amit a terepről érdemes tudni: nincs olyan, hogy sík. Csak sziklák föl, és sziklák le. Ha mégis van sík, akkor az átverés, és ha azon visz keresztül az utad, akkor ott bizony egy tavat találsz, és lápot mindenhol. Szóval ha nem a meredek lefelé, vagy fölfelé lassít, akkor az ingovány. Egyszerűen képtelenség ezen a terepen tempót menni. Ha egy nap megteszel 30 km-et, akkor hős vagy. Nomeg persze elmebeteg is...
Egy másik tény, hogy kevés az énekesmadár ebben a magasságban. Éppen ezért kolompoló birkákkal helyettesítették őket a norvégok. Birkák vannak mindenhol. Fotóztam birkákat 400 méteren, 700 méteren, és 1100 méteren is. Egyszerűen bárhova mész, ők már ott legelnek. Nagyon jó arcok egyébként.
Egy harmadik tény, hogy nagyon figyelni kell a jelzésekre. Annyira kopár ebben a magasságban a vidék, hogy mindenhol köveket halmoznak egy-egy sziklára, és arra festenek jelzést. Ez a halmozás persze gyakorta azt jelenti, hogy egyetlen követ tesznek rá egy másikra. A lényeg, hogy baromi könnyű elvéteni az utat, mert ösvény az igazából nincs, viszont ha elvesztetted, akkor irdatlan nehéz megtalálni. Majd erről is keresek képet, hátha készítettem néhányat.
Ezen a napon már kevesebbet fotóztam, mert komphoz igyekeztünk Flørlibe, és annyira azért nem volt sok időnk. Flørli felett az egyik turista út egy lépcsősorban ér véget. Régen itt egy sikló-szerű felvonó üzemelt, ami jó 700 méter magasra hozta-vitte a turistákat, de ez már a múlté. A sínek megvannak, de melléjük - illetve helyenként rájuk - ácsoltak fából egy lépcsősort. Na persze nem cicomázták túl a dolgot, szóval kb olyan széles, hogy egy ember pont elfér rajta, és a lépcsőfokok is elég rövidek. De azért unalmasnak nem volt mondható a lefelé út, mert egy csomó féle-fajta-formájú lépcsőszakasz váltotta egymást.
Ha még nem említettem volna, akkor csak úgy zárójelesen megjegyzem, hogy 4444 lépcsőfokból áll a trappe, szóval mire leértem remegett a térdem rendesen. A másik ok, amiért nem volt unalmas, hogy kb 40 emberrel találkoztunk, akik felfelé igyekeztek a lépcsőn. Öregek, fiatalok, családok; kirándulók, de mind nagyon-nagyon kedvesek, és közvetlenek. Egy csomóval álltunk le beszélgetni, amíg megkerültük valahogy egymást. Eszméletlen volt.
Itt megint egy szusszanatnyi szünetet tartok a történetben, és átadom a terepet a képeknek.
És egy reggeli látkép a padokról
Nameg még egy
Úton a Preikostolen felé
És még mindig úton
Sokáig tartott odaérni...
De bizony megérte...
Valami ismeretlen alak a Preikostolenen...
Egy tó az ezernyi közül, ami mellett elsétáltunk.
Egy szép szépia: ezeket nagyon szeretem
Mert azért nem mindenhol kopár a táj...
De van ahol igen...
Egy újabb tájkép
Nincs rá szó...
A szomszédokkal nincs sok gond...
Egy szép látkép Bratteli kikötőből
Szintén zenész...
Még egy kép a Lysefjordról
Vajon csak nekem ugrik be a Gyűrűk Ura?
Fjorfal ám a javából
A Kjeragbolten a kompról
A végigsétált alagút
Bátran építkeznek...
Az Øygardsstøl
No comment
Helyenként hó is volt fenn
Egy jól jelzett elágazás
És hogy mi van a Kjerag alatt? Bizony semmi...
Ádám a Kjeragboltenen
Én a kövön, testhezálló megvilágításban
Látkép a Kjeragról
Esti látkép a Kjeragról
Egy "jóarc birka" a sok közül :D
A Flørli Trappetrinn tetején
Itt már azért meredekebb...
Egy záró kép a Flørliról.
Egy naaagy kirándulás (csak oda)
Úgy döntöttem, hogy ezt a történetet több részre bontom, mert egyben kicsit soknak hatna; külön-külön hátha nem tűnik fel senkinek :D
Egészen pontosan úgy kezdődött, hogy látszólag minden papírmunkát sikerült elintéznem szerdán, így írtam e-mailt a csütörtöki előadónak, hogy vidéken leszek, és Petiékkel (illetve Ádámmal) tartottam én is a kisbusszal útjuk következő szakaszán.
Stavanger volt a következő állomás, de út közben azért tettünk egy kis kitérőt a Folgefonn gleccserhez. Itt aztán életemben először láttam gleccser jeget, meg - ezt már azért ne először - síelőket meg persze esőt, merthogy éppen esett...
Aztán sokat kocsikáztunk még, míg ki nem tettek - Ádámot és engem - Stavangerben a kompkikötőben. Út közben kompoltunk egy párat, és áthajtottunk körülbelül 30 alagúton, köztük néhány egészen extrémen is. A norvégok nem aggódják túl az alagútépítést. Szerintem egyenesen sportot űznek belőle, hogy ahol csak lehet építsenek egyet. A cementezést csak akkor használják, ha valahol ömlik be a víz, a 10 négyzetméternél nagyobb felületen történő betonozást pedig hírből sem ismerik, ha az alagút faláról van szó. Ellenben helyenként felmeszelik fehérre az alagút falát, ami nappal jó, mert világosabbnak hat - Bendőke elmondása szerint viszont éjszaka rossz, mert a sötétből olyan, mintha hirtelen belecsöppennél a nappalba.
Ezen az úton sikerült életemben a legmélyebbre jutnom a tengerszint alá; nem csalás 231 méter mélységbe, egy alagút segítségével, ami egy fjord alatt vezetett át.
Stavanger 13-as számú kompkikötőjében Ádámmal búcsút vettünk a srácoktól (no és Persze Ritától), akik Stavangerben töltötték az éjszakát egy magyar geológusnál, és fogtunk egy kompot magunknak Tau felé. Tauban pontosan a komp érkezésére várt egy busz, ami elvitt minket Jørpelandba, ami megint néhány km spórolás volt nekünk. Jørpelandban kicsit későn szálltunk le, de egy kedves néni útba igazított minket a Preikestolhytte nevű menedékház felé. Ott töltöttük az első éjszakát. A recepciós lány kicsit furcsán nézett ránk, amikor éjjeli fél egykor beállítottunk, és akkor kerekedett el igazán a szeme, amikor közöltük, hogy gyalog jöttünk Jørpelandból. Mindenesetre megkaptuk az utolsó két ágyat a menedékházban. Aludtunk egy jót, aztán nyolckor reggeli, majd irány a Preikestolen - de ez már egy másik post; most átadom a terepet a képeknek, bár a megszokottól eltérő módon most kommentálom is némelyiket.
Az első kompolásnál ez a látvány fogadott.
És ez a komp. Hogy hogyan lehet felparkolni?
Hát így...
És hogy mit is akartunk felparkolni? Ezt a Gép-csodát...
"Geologists at work"
A (divat)diktátor :D
Egy tájkép, mert már így is túl sokat fotóztam embereket :D
Mert voltak ám fenn "jóarc" birkák is.
És mert még mindig nem tettem le a Makró fotózásról...
Hogy Ti is lássatok gleccsert.
Akasztják a hóhért.
Sok ilyen volt, hát mi is építettünk egyet Petivel.
Itt ebédeltünk ám...
És annyira szép volt, hogy több képet is megér nekem.
Egészen pontosan úgy kezdődött, hogy látszólag minden papírmunkát sikerült elintéznem szerdán, így írtam e-mailt a csütörtöki előadónak, hogy vidéken leszek, és Petiékkel (illetve Ádámmal) tartottam én is a kisbusszal útjuk következő szakaszán.
Stavanger volt a következő állomás, de út közben azért tettünk egy kis kitérőt a Folgefonn gleccserhez. Itt aztán életemben először láttam gleccser jeget, meg - ezt már azért ne először - síelőket meg persze esőt, merthogy éppen esett...
Aztán sokat kocsikáztunk még, míg ki nem tettek - Ádámot és engem - Stavangerben a kompkikötőben. Út közben kompoltunk egy párat, és áthajtottunk körülbelül 30 alagúton, köztük néhány egészen extrémen is. A norvégok nem aggódják túl az alagútépítést. Szerintem egyenesen sportot űznek belőle, hogy ahol csak lehet építsenek egyet. A cementezést csak akkor használják, ha valahol ömlik be a víz, a 10 négyzetméternél nagyobb felületen történő betonozást pedig hírből sem ismerik, ha az alagút faláról van szó. Ellenben helyenként felmeszelik fehérre az alagút falát, ami nappal jó, mert világosabbnak hat - Bendőke elmondása szerint viszont éjszaka rossz, mert a sötétből olyan, mintha hirtelen belecsöppennél a nappalba.
Ezen az úton sikerült életemben a legmélyebbre jutnom a tengerszint alá; nem csalás 231 méter mélységbe, egy alagút segítségével, ami egy fjord alatt vezetett át.
Stavanger 13-as számú kompkikötőjében Ádámmal búcsút vettünk a srácoktól (no és Persze Ritától), akik Stavangerben töltötték az éjszakát egy magyar geológusnál, és fogtunk egy kompot magunknak Tau felé. Tauban pontosan a komp érkezésére várt egy busz, ami elvitt minket Jørpelandba, ami megint néhány km spórolás volt nekünk. Jørpelandban kicsit későn szálltunk le, de egy kedves néni útba igazított minket a Preikestolhytte nevű menedékház felé. Ott töltöttük az első éjszakát. A recepciós lány kicsit furcsán nézett ránk, amikor éjjeli fél egykor beállítottunk, és akkor kerekedett el igazán a szeme, amikor közöltük, hogy gyalog jöttünk Jørpelandból. Mindenesetre megkaptuk az utolsó két ágyat a menedékházban. Aludtunk egy jót, aztán nyolckor reggeli, majd irány a Preikestolen - de ez már egy másik post; most átadom a terepet a képeknek, bár a megszokottól eltérő módon most kommentálom is némelyiket.
Az első kompolásnál ez a látvány fogadott.
És ez a komp. Hogy hogyan lehet felparkolni?
Hát így...
És hogy mit is akartunk felparkolni? Ezt a Gép-csodát...
"Geologists at work"
A (divat)diktátor :D
Egy tájkép, mert már így is túl sokat fotóztam embereket :D
Mert voltak ám fenn "jóarc" birkák is.
És mert még mindig nem tettem le a Makró fotózásról...
Hogy Ti is lássatok gleccsert.
Akasztják a hóhért.
Sok ilyen volt, hát mi is építettünk egyet Petivel.
Itt ebédeltünk ám...
És annyira szép volt, hogy több képet is megér nekem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)