Kedden reggel orvosnál jártam, mivel közel fél éve küzdök már valami lágyéksérüléssel, ami erőteljesen hátráltatott a sport szinte minden ágának űzésében (ahol a szinte leginkább csak a sakknak szól).
Fél 10re kaptam időpontot az itteni háziorvosomhoz, akihez 10 körül már be is jutottam. Egy szimpatikus fiatal fickóról van szó, aki vagy jó háziorvos, vagy kiválóan adja el magát jó háziorvosnak. Engem legalábbis nagyon meggyőzött. Rendesen kifaggatott - lévén először találkoztunk - majd rommá vizsgálta a lábamat.
Végül arra jutott, hogy sérvnek nem találja nyomát, és úgy tűnik számára, hogy a fájdalom egyetlen vastagabb izomcsoportra korlátozódik a combtőben, szóval amondó, hogy egy húzódással társuló részleges szakadásról lehet szó. Kaptam kenőcsöt, meg tablettát, meg egy beutalót ultrahangra, hogy biztosra menjünk. Itt ez úgy működik, hogy ha tudod, akkor jelzed az orvosnak, hogy mikor nem jó számodra az elkövetkező egy-két hétben az ultrahang, ő ezt szépen beleírja az időpontkérőbe és azt elküldi a megfelelő rendelőbe, ahonnan levélben értesítenek arról, hogy mikor és pontosan hol kell megjelennem a vizsgálatra. Ezután a leleteket közvetlenül a vizsgálatot kérő orvosnak postázzák. Még abban is megegyeztünk, hogy e-mailben értesít majd engem, hogy mit mutatnak az eredmények és hogy szükséges-e további intézkedéseket foganatosítani. Bevallom ez a rendszer roppant kényelmesnek tűnik számomra =)
2010. január 27., szerda
2010. január 26., kedd
Hétfő
Mozgalmas nap volt, hogy mást ne mondjak. Reggel 10-re rohantam a kötelező kutatás-etika kurzusom első előadására. A szobám ajtajánák becsukódását követően egy ezredmásodpercen belül realizáltam, hogy a kulcsomat benn hagytam. Az ajtó kívülről csak kulccsal nyitható...
Berohantam az egyetemre, ahol kiderült, hogy nincs elveszve minden, mert legalább az irodámba be tudok jutni köszönhetően annak, hogy az egyes folyosószakaszokon elhelyezkedő szobák azonos zárral vannak ellátva, és Zoya-nak még egy pótkulccsa is van.
Pontosan időben beestem az első elaődásra, aminek az első fele többnyire bevezető jellegű volt, a második fele pedig a kurzussal kapcsolatos mindenféle praktikus információk megbeszélésének adott helyet. Azt leszámítva, hogy az előadó időnként fájdalmasan lassan és körülményesen haladt a mondandójában, úgy gondolom, hogy az első óra jó volt.
Az előadás, és a délutáni szeminárium között volt két óra "szünet", amit arra használtam fel, hogy elrohantam a StudentSenter-be az SiB recepciójára, ahol egyeztettek nekem egy időpontot a Fantoft karbantartójával, majd átrohantam a Fantoftba, ahol még arra is jutott időm a karbantatórt várva, hogy megebédeljek (persze a naaagy ebéd ki is merült egy halkonzervben és kenyérben). Az egyébként roppant kedélyes karbantartó beengedett, kibányásztam az egyik táskám belső zsebéből, megköszöntem a segítséget (ha nyitvatartási időn kívül tudtam volna csak visszatérni a Fantoftba, akkor a biztonságiakat kellett volna hívni, és röpke 10000 Forintnak megfelelő koronáért mindjárt be is engedtek volna) és újra nekiiramodtam, hogy beérjek a szemináriumra, ahol a Koppenhága című filmet néztük meg, hogy aztán a szerdai szemináriumon jól kielemezhessük.
A film - amit egyébként egészen érdekesnek találtam - Niels Bohr és Werner Heisenberg 1941-es, náci megszállás alatt lévő koppenhágai találkozását feszegette. Még nem jártam utána, hogy pontosan mennyi is az, amit tényleg tudunk a találkozóról és mennyi az, ami a képzelet szüleménye, szóval egyelőre nem érzem úgy, hogy érdemben tudnék nyilatkozni a témáról, mindenesetre az atomenergia, atombomba, nácizmus, nacionalizmus, kapitalizmus szövevényének morális és etikai hálóját boncolgatta mintegy másfél órában.
A szeminárium után éppen volt annyi időm, hogy átloholjak az első norvég nyelvórámra (merthogy mindennek egyazon napon kell kezdődnie =). Az óra jó volt, sok újat ugyan nem tanultam, de arra rájöttem, hogy hiába tudom hogyan kell bemutatkozni, vagy megkérdezni, hogy honnan jött valaki, amikor ezt élesben kell produkálnom, akkor sokkal nehezebben jön a dolog. Körülbelül 20 ember jelent meg az első órán, a világ minden részéről vannak résztvevők, egy részük cserediák, míg a másik felük egyetemi alkalmazott (ide értve a doktoranduszokat is).
A tanárnő kedves-aranyos, talán néha picit szájbarágósan lassú is, de biztos vagyok benne, hogy ennek később nagyon fogok még örülni =)
Az órák után, este nyolc körül értem vissza a Fantoftba, hulla-fáradtan, de mosolyogva. Úgy érzem, végre újra megmozdultam =)
Berohantam az egyetemre, ahol kiderült, hogy nincs elveszve minden, mert legalább az irodámba be tudok jutni köszönhetően annak, hogy az egyes folyosószakaszokon elhelyezkedő szobák azonos zárral vannak ellátva, és Zoya-nak még egy pótkulccsa is van.
Pontosan időben beestem az első elaődásra, aminek az első fele többnyire bevezető jellegű volt, a második fele pedig a kurzussal kapcsolatos mindenféle praktikus információk megbeszélésének adott helyet. Azt leszámítva, hogy az előadó időnként fájdalmasan lassan és körülményesen haladt a mondandójában, úgy gondolom, hogy az első óra jó volt.
Az előadás, és a délutáni szeminárium között volt két óra "szünet", amit arra használtam fel, hogy elrohantam a StudentSenter-be az SiB recepciójára, ahol egyeztettek nekem egy időpontot a Fantoft karbantartójával, majd átrohantam a Fantoftba, ahol még arra is jutott időm a karbantatórt várva, hogy megebédeljek (persze a naaagy ebéd ki is merült egy halkonzervben és kenyérben). Az egyébként roppant kedélyes karbantartó beengedett, kibányásztam az egyik táskám belső zsebéből, megköszöntem a segítséget (ha nyitvatartási időn kívül tudtam volna csak visszatérni a Fantoftba, akkor a biztonságiakat kellett volna hívni, és röpke 10000 Forintnak megfelelő koronáért mindjárt be is engedtek volna) és újra nekiiramodtam, hogy beérjek a szemináriumra, ahol a Koppenhága című filmet néztük meg, hogy aztán a szerdai szemináriumon jól kielemezhessük.
A film - amit egyébként egészen érdekesnek találtam - Niels Bohr és Werner Heisenberg 1941-es, náci megszállás alatt lévő koppenhágai találkozását feszegette. Még nem jártam utána, hogy pontosan mennyi is az, amit tényleg tudunk a találkozóról és mennyi az, ami a képzelet szüleménye, szóval egyelőre nem érzem úgy, hogy érdemben tudnék nyilatkozni a témáról, mindenesetre az atomenergia, atombomba, nácizmus, nacionalizmus, kapitalizmus szövevényének morális és etikai hálóját boncolgatta mintegy másfél órában.
A szeminárium után éppen volt annyi időm, hogy átloholjak az első norvég nyelvórámra (merthogy mindennek egyazon napon kell kezdődnie =). Az óra jó volt, sok újat ugyan nem tanultam, de arra rájöttem, hogy hiába tudom hogyan kell bemutatkozni, vagy megkérdezni, hogy honnan jött valaki, amikor ezt élesben kell produkálnom, akkor sokkal nehezebben jön a dolog. Körülbelül 20 ember jelent meg az első órán, a világ minden részéről vannak résztvevők, egy részük cserediák, míg a másik felük egyetemi alkalmazott (ide értve a doktoranduszokat is).
A tanárnő kedves-aranyos, talán néha picit szájbarágósan lassú is, de biztos vagyok benne, hogy ennek később nagyon fogok még örülni =)
Az órák után, este nyolc körül értem vissza a Fantoftba, hulla-fáradtan, de mosolyogva. Úgy érzem, végre újra megmozdultam =)
2010. január 25., hétfő
Fotózott
Megint. Vasárnap este voltam Árpival és Petrával meccset nézni a városban. Úgy terveztem, hogy a visszafelé út leglább egy részét gyalog teszem meg, hogy néhány - már réges-régen kiszemelt helyen - megállhassak nyugodtan fotózni, ezért vittem magammal gépet, és állványt is. A gorillapodot ezúttal otthon hagytam, és a karácsonyra kapott, teleszkópos Velbon állványt próbáltam ki élesben. Íme az eredmények =)
Fløyen
Geofizikai intézet
Szobor a kikötőben
Fasor
Fløyen
Geofizikai intézet
Szobor a kikötőben
FasorVégül egy minisorozat egy buszmegállóról, aminek a bejáratában korábban összegyűlt a víz...
2010. január 18., hétfő
2010. január 17., vasárnap
Birmingham
Meglehetősen sűrű első két hetem volt, ezért sem jöttek a bejegyzések olyan gyakorisággal, ahogy a mesélnivaló mennyisége engedte volna. Az első napok a visszaszokás mellett az előző bejegyzésben említett csodálatos táska-mizéria jegyében teltek. Ezek mellett igyekeztem minden papírmunkát letudni, mert az mindig akad dögivel.
Az év első igazán izgalmas programpontja egy szoftverismertető-gyorstalpaló volt Birminghamben (linkalattareklámhelye). Mivel maga az okítás egyetlen napra (január 9, szombat) szorítkozott, ezért úgy döntöttem, hogy ha pénteken korán érkezem, és vasárnap későn távozom, akkor lehet esélyem egy kis városnézésre-kikapcsolódásra is. Ennek megfelelően megint a 6:30as amsterdami járattal hagytam el Bergent, annyi különbséggel, hogy ezúttal sikerült aludnom indulás (4:25 a Fantoftból) előtt pár órát.
A reptéren egy picit felbosszantott a Check-in autómata akadékoskodása. Történt ugyanis, hogy a kis drága, valami számomra rejtélyes oknál fogva, nem volt hajlandó beolvasni az útlevelemet, így az összes kretén kérdés ("Ön pakolta be a saját táskáját?" "Hozzáférhetett valaki a táskájához bepakolás után?" "Nem kérte meg senkisem arra, hogy vigyen magával valamit a fedélzetre?" stb...) megválaszolása mellett kézzel kellett bepötyögnöm gyakorlatilag minden egyes szót, ami az útlevelem arcképes oldalán szerepel... Ennek örömére jól ott is felejtettem egy sárga irattartót a gép tetején, benne egy csomó e-tickettel, köztük néhány olyannal is, ami egy későbbi utazáshoz szükséges. A veszteséget persze csak Birminghamben vettem észre...
Maga az út rendben volt, panaszom nemnagyon lehetett. Amsterdamban gyorsan beújítottam egy utazó-adaptert, hogy ne legyen gond a más szabvány szerint készült konnektorokkal. Ami érdekes volt benne, hogy lévén az Egyesült Királyság területére készültem, ami nem tartozik a Schengeni-övezetbe ezért elkalandozhattam az amsterdami tranzit egy olyan részébe is, ahol eddig még nem jártam. Kicsit azért elgondolkodtat, hogy ha egyszer engem már ellenőriztek egy repülőtéren (ugye Bergenben beszállás előtt) és nem hagytam el a tranzit zónát, akkor vajon miért van arra szükség, hogy előbb másodszor is útlevelet ellenőrizzenek, majd még közvetlenül beszállás előtt megint átvilágítsanak, majd a nap harmadszor is útlevelet ellenőrizzenek ahhoz, hogy felszállhassak a csatlakozásomra? Nem azzal van bajom, hogy olyan nagyon kellemetlen vagy kényelmetlen lenne a dolog. Egyszerűen a bizalmatlanság és a (szerinem) túlzott paranoia az ami zavar. Miután átjutottam minden ellenőrzésen, még várnom kellett pár percet a gépre. Eközben volt szerencsém egy nagy kijelzőn keresztül beletekinteni a BBC adásába. Fantasztikus élmény volt. Ennél depresszívebb csatornát nehéz lett volna választani. Jó szokás szerint hírértéke csak az olyan történeteknek van, amikben szerepel korrupció, válság, nyomorúság, robbanás, vér, halál vagy pusztulás, és ezek szabadon választott kombinációi. Illetve itt most azért nem teljesen mondok igazat, ugyanis ezek mellé a hírek mellé sikerült még beverekednie magát annak a csodálatos technikai ugrásnak, melynek köszönhetően egyes gépkocsikban a sofőr nyomon követheti a twittert... Bámulatos.
Mindenesetre az út Birminghamig rendben volt, ahol viszont roppant hideg, hó és szél, nomeg megbénult vonatközlekedés fogadott. A buszmegállóban - ahova a vonatoktól irányított át egy jegypénztáros - vettem észre, hogy nincs meg az a bizonyos nylon irattartó, amiben a ott lapult annak a birminghami bed&breakfast-nek a címe is, ahol szobát foglaltam. Volt akkora szerencsém, hogy a megállóban volt egy fénymásoló szalon, ahol az egyébként végtelenül kedves leányzó potom 2 Fontért mindjárt ki is nyomtatott nekem az e-mail fiókomból két oldalt.
Felszállva a buszra tapasztalnom kellett, hogy bizony a rajtuk található - félig a sofőr által üzemeltetett - jegykiadó autómaták csak érméket fogadnak el, de cserébe vissza egyáltalán nem adnak. Ez az 1,7 Fontos jegyár mellett igazán figyelmes megoldás. A belvárosba vezető úton, a busz körülbelül 15-20 percet haladt a meglehetősen hosszú Coventry Road-on. Ezen út meglepően nagy hányadát - értsd; szinte a teljes hosszát - arabok lakják. Legalábbis erre engedett következtetni, hogy gyakorlatilag csak Hassanról, Salemről, és Mohamedről elnevezett üzletek sorakoztak véges-végig. Az iszlám könyvesbolttól a mosodás és a sarki zöldségesen keresztül az autószerelőig minden üzlet erről tanúskodott. Ez persze megint nem valami olyasmi, amit elítélnék, pusztán csak picit meglepett. Tudtam jól, hogy manapság rengeteg arab (és indiai) él angliában, hiszen volt már szerencsém Leedsben a tipikus angol kisvárosi sorházakkal teli utcákon sétálgatva egy hatalmas mecsetbe botlani, de a Coventry Road mégiscsak nagyon nagyon hosszú volt, és ha feltételezzük, hogy a környező utcákat is többnyire arab származású családok lakják - amiről azt gondolom, hogy ésszerű feltételezés - akkor az számomra megdöbbentő népességre enged következtetni...
Beérve Birmingham központjába teljesen el voltam veszve. Olyan benyomásom támadt, mintha egy történelmi belvárosból elszórtan megmaradó néhány, többnyire valamilyen közintézménynek otthont adó épület körül a területet telezsúfolták volna irodaházakkal, és (főként) bevásárló központokkal, és alá építettek volna az egésznek egy nagy mélygarázst, valamint legalább három különböző vasútállomást. Az eredmény: teljes káosz. Túristáknak szánt táblák ugyan voltak viszonylag nagy gyakorisággal, de jellemzően hiányzott róluk az "Ön itt áll" jelzés, ami azért picit megnehezítette az eligazodást. A Turist Information irodát is úgy eldugták, hogy elmentem mellette vagy háromszor, mire sikerült megtalálnom, pedig nagyon kerestem. Cserébe a bent ücsörgő két hölgy nagyon-nagyon kedves, és segítőkész volt. Még arra a kérdésre is kerestek nekem gyorsan választ, hogy van-e a hotelem közelében bankautómata, arra az esetre, ha csak készpénzt fogadnának ott el. Le a kalappal.
Néhány nappal a birminghami út előtt, hosszú hetek gondolkodása-emésztése-mérlegelése után úgy döntöttem, hogy hódolok egy rég-elfeledett becenévnek, és veszek egy iPod-Touch lejátszót, mivel az én kicsi(nek annyira nem nevezhető) Creative Zen-em (becsületes nevén a Vöcsök) már nagyon haldoklik. Némi számolgatás után arra jutottam, hogy ha Birminghamben veszem meg, akkor nagyjából 10000 forinttal olcsóbban jutok hozzá, mintha akár Magyarországon, akár Bergenben próbálnám meg újonnan beszerezni (később kiderült, hogy ha a birminghami tranzitban próbálom meg beszerezni, akkor még ehhez az árhoz képest is megtakaríthattam volna egy tízest, dehát; ne legyünk telhetetlenek =). A Tücsök névre hallgató csöppség azóta már intenzív nevelés alatt áll. Azt még nem tudom megmondani, hogy megéri-e az arcpirítóan magas árát (a kérdésre térjünk vissza 6-8 év múlva), de azt már most gyanítom, hogy én sosem fogom tudni teljesen kihasználni minden adottságát.
Az Awensbury Hotel névre hallgató Bed&Breakfast-ben szálltam meg, az egyetem közelében, a belvárostól busszal mintegy 15-20 percre. Kedves, aranyos hely, csak a földszint (ezzel együtt a mellékhelyiség és az étkező) ne lenne annyira rosszul szigetelt (és ennek következtében télen igen hideg).
Miután lepakoltam visszabuszoztam a belvárosba, hogy tegyek még egy kísérletet a felderítésére, illetve hogy vacsorázzak valamit. A vacsora megvolt, a felderítés sajnos nem sikerült valami fényesen. Képek nem készültek, győzött a kíváncsiság felett a kaotikus elrendezés és a hideg. Hamar újra a hotelben találtam magam. Este még azért egyszer kimerészkedtem, hogy felderítsem hova is kell másnap reggel mennem, de ez tényleg egy rövidke séta volt csak.
Másnap reggel nagy meglepetésemre két magyar geológussal volt szerencsém a földszinten együtt reggelizni, akik a szoftverismertetőt megelőző konferencián vettek részt. Ilyenkor mindig úgy érzi az ember, hogy kicsi a világ =)
A nap remekül telt, a fejtágítás jó hangulatban zajlott, érdekesnek találtam. Nyitott, közvetlen, barátságos; szeretem az ilyen hangulatú oktatást. Ehhez persze nem árt, ha tényleg mindenki azért van ott, mert tanulni szeretne...
A rendelt ebéd (talán a fagyott utak miatt) nem érkezett meg, ezért a részvételi díjtól el is tekintettek, viszont szerencsére magától az ebédtől nem; elmentünk közösen (nagyjából 16 ember) egy közeli pubba enni egyet.
Az egész kurzus - számomra - legfontosabb pontjaként volt lehetőség a saját projektjeinkkel kapcsolatos kérdések feltételére. Nekem mindjárt volt négy is belőle, és ebből egyre választ is kaptam. A másik három? Elvileg e-mailben jön majd a válasz a fejlesztőtől...
Vasárnap szépen, nyugodtan keltem, reggeliztem a szakadó hóra való tekintettel olvasgattam, majd egyből a reptér felé vettem az irányt, nehogy valami általam előre nem látott hosszadalmas ellenőrző procedúra miatt lekéssem a gépet. Egy picit túlbiztosítottam a dolgot, úgyhogy körülbelül három órát ücsörögtem a tranzitban. Ami nagyon meglepett, hogy csak a boarding megkezdesének pillanatában írták ki, hogy melyik kapuhoz kell menni. Még a jegyre sem nyomtatták rá. Hogy ezt egy picit még meg is fejeljék, vagy kiválóan érzékkel rejtették el az információs pultot a váró valamely szegletében, vagy egyszerűen nem is volt. Én mindenesetre nem találtam meg...
A repülőutak újfent rendben voltak, mivel feladott poggyász nélkül utaztam, ezért ott sem lehetett hiba... Fél 11 körül érkeztem vissza Bergenbe, ahol (hál' Istennek) nyitva találtam az ügyfélszolgálatot. Itt egy nagyon rendes ürgének előadtam a rommá tört csomagom történetét ő kiadta nekem az igazolást és elmagyarázta, hogy hová kell vigyem a táskát "felmérésre", valamint hogy hol szerezhetem meg az újat helyette, ha a szervízben úgy találják, hogy javíthatatlan. Aki az előző bejegyzést olvasta, az az eredményt már tudja =)
Ezúttal megint szabadjára engedtem a grafomániámat, cserébe azonban most jön néhány kép is, a Hotelszobámról, valamint a kis kék elefántról és furcsa rokonáról =)
A szoba...
...és annak néhány picit meglepő eleme =)
Kis kék, és távoli rokona a nagy piros
Kikandikál
Az év első igazán izgalmas programpontja egy szoftverismertető-gyorstalpaló volt Birminghamben (linkalattareklámhelye). Mivel maga az okítás egyetlen napra (január 9, szombat) szorítkozott, ezért úgy döntöttem, hogy ha pénteken korán érkezem, és vasárnap későn távozom, akkor lehet esélyem egy kis városnézésre-kikapcsolódásra is. Ennek megfelelően megint a 6:30as amsterdami járattal hagytam el Bergent, annyi különbséggel, hogy ezúttal sikerült aludnom indulás (4:25 a Fantoftból) előtt pár órát.
A reptéren egy picit felbosszantott a Check-in autómata akadékoskodása. Történt ugyanis, hogy a kis drága, valami számomra rejtélyes oknál fogva, nem volt hajlandó beolvasni az útlevelemet, így az összes kretén kérdés ("Ön pakolta be a saját táskáját?" "Hozzáférhetett valaki a táskájához bepakolás után?" "Nem kérte meg senkisem arra, hogy vigyen magával valamit a fedélzetre?" stb...) megválaszolása mellett kézzel kellett bepötyögnöm gyakorlatilag minden egyes szót, ami az útlevelem arcképes oldalán szerepel... Ennek örömére jól ott is felejtettem egy sárga irattartót a gép tetején, benne egy csomó e-tickettel, köztük néhány olyannal is, ami egy későbbi utazáshoz szükséges. A veszteséget persze csak Birminghamben vettem észre...
Maga az út rendben volt, panaszom nemnagyon lehetett. Amsterdamban gyorsan beújítottam egy utazó-adaptert, hogy ne legyen gond a más szabvány szerint készült konnektorokkal. Ami érdekes volt benne, hogy lévén az Egyesült Királyság területére készültem, ami nem tartozik a Schengeni-övezetbe ezért elkalandozhattam az amsterdami tranzit egy olyan részébe is, ahol eddig még nem jártam. Kicsit azért elgondolkodtat, hogy ha egyszer engem már ellenőriztek egy repülőtéren (ugye Bergenben beszállás előtt) és nem hagytam el a tranzit zónát, akkor vajon miért van arra szükség, hogy előbb másodszor is útlevelet ellenőrizzenek, majd még közvetlenül beszállás előtt megint átvilágítsanak, majd a nap harmadszor is útlevelet ellenőrizzenek ahhoz, hogy felszállhassak a csatlakozásomra? Nem azzal van bajom, hogy olyan nagyon kellemetlen vagy kényelmetlen lenne a dolog. Egyszerűen a bizalmatlanság és a (szerinem) túlzott paranoia az ami zavar. Miután átjutottam minden ellenőrzésen, még várnom kellett pár percet a gépre. Eközben volt szerencsém egy nagy kijelzőn keresztül beletekinteni a BBC adásába. Fantasztikus élmény volt. Ennél depresszívebb csatornát nehéz lett volna választani. Jó szokás szerint hírértéke csak az olyan történeteknek van, amikben szerepel korrupció, válság, nyomorúság, robbanás, vér, halál vagy pusztulás, és ezek szabadon választott kombinációi. Illetve itt most azért nem teljesen mondok igazat, ugyanis ezek mellé a hírek mellé sikerült még beverekednie magát annak a csodálatos technikai ugrásnak, melynek köszönhetően egyes gépkocsikban a sofőr nyomon követheti a twittert... Bámulatos.
Mindenesetre az út Birminghamig rendben volt, ahol viszont roppant hideg, hó és szél, nomeg megbénult vonatközlekedés fogadott. A buszmegállóban - ahova a vonatoktól irányított át egy jegypénztáros - vettem észre, hogy nincs meg az a bizonyos nylon irattartó, amiben a ott lapult annak a birminghami bed&breakfast-nek a címe is, ahol szobát foglaltam. Volt akkora szerencsém, hogy a megállóban volt egy fénymásoló szalon, ahol az egyébként végtelenül kedves leányzó potom 2 Fontért mindjárt ki is nyomtatott nekem az e-mail fiókomból két oldalt.
Felszállva a buszra tapasztalnom kellett, hogy bizony a rajtuk található - félig a sofőr által üzemeltetett - jegykiadó autómaták csak érméket fogadnak el, de cserébe vissza egyáltalán nem adnak. Ez az 1,7 Fontos jegyár mellett igazán figyelmes megoldás. A belvárosba vezető úton, a busz körülbelül 15-20 percet haladt a meglehetősen hosszú Coventry Road-on. Ezen út meglepően nagy hányadát - értsd; szinte a teljes hosszát - arabok lakják. Legalábbis erre engedett következtetni, hogy gyakorlatilag csak Hassanról, Salemről, és Mohamedről elnevezett üzletek sorakoztak véges-végig. Az iszlám könyvesbolttól a mosodás és a sarki zöldségesen keresztül az autószerelőig minden üzlet erről tanúskodott. Ez persze megint nem valami olyasmi, amit elítélnék, pusztán csak picit meglepett. Tudtam jól, hogy manapság rengeteg arab (és indiai) él angliában, hiszen volt már szerencsém Leedsben a tipikus angol kisvárosi sorházakkal teli utcákon sétálgatva egy hatalmas mecsetbe botlani, de a Coventry Road mégiscsak nagyon nagyon hosszú volt, és ha feltételezzük, hogy a környező utcákat is többnyire arab származású családok lakják - amiről azt gondolom, hogy ésszerű feltételezés - akkor az számomra megdöbbentő népességre enged következtetni...
Beérve Birmingham központjába teljesen el voltam veszve. Olyan benyomásom támadt, mintha egy történelmi belvárosból elszórtan megmaradó néhány, többnyire valamilyen közintézménynek otthont adó épület körül a területet telezsúfolták volna irodaházakkal, és (főként) bevásárló központokkal, és alá építettek volna az egésznek egy nagy mélygarázst, valamint legalább három különböző vasútállomást. Az eredmény: teljes káosz. Túristáknak szánt táblák ugyan voltak viszonylag nagy gyakorisággal, de jellemzően hiányzott róluk az "Ön itt áll" jelzés, ami azért picit megnehezítette az eligazodást. A Turist Information irodát is úgy eldugták, hogy elmentem mellette vagy háromszor, mire sikerült megtalálnom, pedig nagyon kerestem. Cserébe a bent ücsörgő két hölgy nagyon-nagyon kedves, és segítőkész volt. Még arra a kérdésre is kerestek nekem gyorsan választ, hogy van-e a hotelem közelében bankautómata, arra az esetre, ha csak készpénzt fogadnának ott el. Le a kalappal.
Néhány nappal a birminghami út előtt, hosszú hetek gondolkodása-emésztése-mérlegelése után úgy döntöttem, hogy hódolok egy rég-elfeledett becenévnek, és veszek egy iPod-Touch lejátszót, mivel az én kicsi(nek annyira nem nevezhető) Creative Zen-em (becsületes nevén a Vöcsök) már nagyon haldoklik. Némi számolgatás után arra jutottam, hogy ha Birminghamben veszem meg, akkor nagyjából 10000 forinttal olcsóbban jutok hozzá, mintha akár Magyarországon, akár Bergenben próbálnám meg újonnan beszerezni (később kiderült, hogy ha a birminghami tranzitban próbálom meg beszerezni, akkor még ehhez az árhoz képest is megtakaríthattam volna egy tízest, dehát; ne legyünk telhetetlenek =). A Tücsök névre hallgató csöppség azóta már intenzív nevelés alatt áll. Azt még nem tudom megmondani, hogy megéri-e az arcpirítóan magas árát (a kérdésre térjünk vissza 6-8 év múlva), de azt már most gyanítom, hogy én sosem fogom tudni teljesen kihasználni minden adottságát.
Az Awensbury Hotel névre hallgató Bed&Breakfast-ben szálltam meg, az egyetem közelében, a belvárostól busszal mintegy 15-20 percre. Kedves, aranyos hely, csak a földszint (ezzel együtt a mellékhelyiség és az étkező) ne lenne annyira rosszul szigetelt (és ennek következtében télen igen hideg).
Miután lepakoltam visszabuszoztam a belvárosba, hogy tegyek még egy kísérletet a felderítésére, illetve hogy vacsorázzak valamit. A vacsora megvolt, a felderítés sajnos nem sikerült valami fényesen. Képek nem készültek, győzött a kíváncsiság felett a kaotikus elrendezés és a hideg. Hamar újra a hotelben találtam magam. Este még azért egyszer kimerészkedtem, hogy felderítsem hova is kell másnap reggel mennem, de ez tényleg egy rövidke séta volt csak.
Másnap reggel nagy meglepetésemre két magyar geológussal volt szerencsém a földszinten együtt reggelizni, akik a szoftverismertetőt megelőző konferencián vettek részt. Ilyenkor mindig úgy érzi az ember, hogy kicsi a világ =)
A nap remekül telt, a fejtágítás jó hangulatban zajlott, érdekesnek találtam. Nyitott, közvetlen, barátságos; szeretem az ilyen hangulatú oktatást. Ehhez persze nem árt, ha tényleg mindenki azért van ott, mert tanulni szeretne...
A rendelt ebéd (talán a fagyott utak miatt) nem érkezett meg, ezért a részvételi díjtól el is tekintettek, viszont szerencsére magától az ebédtől nem; elmentünk közösen (nagyjából 16 ember) egy közeli pubba enni egyet.
Az egész kurzus - számomra - legfontosabb pontjaként volt lehetőség a saját projektjeinkkel kapcsolatos kérdések feltételére. Nekem mindjárt volt négy is belőle, és ebből egyre választ is kaptam. A másik három? Elvileg e-mailben jön majd a válasz a fejlesztőtől...
Vasárnap szépen, nyugodtan keltem, reggeliztem a szakadó hóra való tekintettel olvasgattam, majd egyből a reptér felé vettem az irányt, nehogy valami általam előre nem látott hosszadalmas ellenőrző procedúra miatt lekéssem a gépet. Egy picit túlbiztosítottam a dolgot, úgyhogy körülbelül három órát ücsörögtem a tranzitban. Ami nagyon meglepett, hogy csak a boarding megkezdesének pillanatában írták ki, hogy melyik kapuhoz kell menni. Még a jegyre sem nyomtatták rá. Hogy ezt egy picit még meg is fejeljék, vagy kiválóan érzékkel rejtették el az információs pultot a váró valamely szegletében, vagy egyszerűen nem is volt. Én mindenesetre nem találtam meg...
A repülőutak újfent rendben voltak, mivel feladott poggyász nélkül utaztam, ezért ott sem lehetett hiba... Fél 11 körül érkeztem vissza Bergenbe, ahol (hál' Istennek) nyitva találtam az ügyfélszolgálatot. Itt egy nagyon rendes ürgének előadtam a rommá tört csomagom történetét ő kiadta nekem az igazolást és elmagyarázta, hogy hová kell vigyem a táskát "felmérésre", valamint hogy hol szerezhetem meg az újat helyette, ha a szervízben úgy találják, hogy javíthatatlan. Aki az előző bejegyzést olvasta, az az eredményt már tudja =)
Ezúttal megint szabadjára engedtem a grafomániámat, cserébe azonban most jön néhány kép is, a Hotelszobámról, valamint a kis kék elefántról és furcsa rokonáról =)
A szoba...
...és annak néhány picit meglepő eleme =)
Kis kék, és távoli rokona a nagy piros
Kikandikál2010. január 12., kedd
Utazás oda, vissza =)
Ma valahogy kissé enerváltnak érzem magam egész nap, úgyhogy csak egy "rövidebb" bejegyzésre szánom rá magam, a hazautamról, és a visszautamról. A kettő között eltelt időről legyen elég annyi, hogy túlnyomórészt vidám, felszabadult és mozgalmas volt. Nem unatkoztam =)
December 19-én a 6:30-kor egy KLM géppel Amsterdamba repül, aztán 5 órával az érkezés után, 13:35-kor tova Amsterdamból Budapestre, ahova 15:35-kor száll le a gép. Tengernyi idő, lehet menni Quimby koncertre Eüsködni este. Ez volt a nagy terv. Legkésőbb az előző mondat elolvasása után gondolom már mindenki tudja, hogy nem sikerült zökkenőmentesen a tervet megvalósítani...
Történetesen december 18-án éjszaka leesett Bergenben a tél első hava. A 4:52-es reptéri buszra várva abban a groteszk élményben lehetett részem, hogy amíg a buszmegállóban egyedül ácsorogtam a tökéletes, hófehér csendet csak egy szélcsengő csilingelése, és egy (minden kétséget kizárólag bivalyerős) norvég rigó csacsogása zavarta meg időről időre.
A busz jó szokás szerint késett 10 percet, de ezzel már kalkulálok egy ideje. Felszállás után sikerült teljesen véletlenül egy ismerős mellé ülni, egy török leányzó személyében, akivel az egyik "PhD Breakfast" alkalmával találkoztam. Kiderült, hogy egy gépen utazunk Amsterdamig.
A reptéren sikerült gond nélkül becheckolni (van erre magyar kifejezés?), aztán a beszállás is rendben ment. A gondok akkor kezdődtek, amikor először azt közölte, hogy 30 perc késéssel indulunk, mert le kell takarítani a kifutót, majd fél óra elteltével közölte, hogy újabb 45 perc, majd amikor az is lejárt, akkor sűrű elnézéskérések közepette jelezte, hogy a reptériek még 50 percre becsülték a kifutó takarítási idejét... Közben az emberek sorban törtek le, ahogy szépen lassan szinte mindenki lekéste a csatlakozását... Ezzel együtt mi még mindig jól álltunk, mert a pilóta elmondása szerint a repteret egy időre le is zárták, és egy-két járatot töröltek is, ezzel szemben a mi késésünk csak kis kellemetlenség. Nomeg közben azon is elgondolkodtam, hogy persze, mi itt türelmesen várunk a kifutóra a földön, hogy felszállhassunk, de vajon vannak a levegőben is olyanok, akik arra várnak hogy leszállhassanak? (erre a kérdésre persze tudom a választ)
Mindenesetre amikor a lehető legrosszabbnak tűnt az idő, erős széllel, és szakadó hóval, na akkor közölte a pilóta, hogy felszállunk. Össze is néztünk a mellettem ülő francia sráccal, hogy vajon ugyan azt az időjárást látja a pilóta és az irányító torony is, mint mi?!
Szépen meg is indultunk, csak hogy a kifutó előtt még egyszer utoljára megálljunk, azért, hogy néhány nagyon buta kinézetű "jégtelenítő" autóból juharszirupszerű löttyel borítsák be az egész gépet. Ezt követően beálltunk a sorba és körülbelül harmadikként 2 percen belül, végre felszálltunk.
Amsterdamban hideg volt, de az ég tiszta volt. Az égből az egyébként zölden, sárgán, barnán rikító termőföldek a jégtől-dértől-hótól teljesen szürkének tűntek, és mivel a tájat alattunk ezeken a földdarabokon kívül csak utak borították, ezért a kép borzalmasan sivár volt a téli nap szórt fényében...
Miután leszálltunk kiderült, hogy nemhogy nem késtem le a gépemet, de szinte teljesene megmaradt az 5 órányi átszállási időm, mivel a budapesti gépem indulóban 2 óra késéssel büszkélkedhetett a ferihegyi köddel kombinált hóesés miatt. Ezen a ponton aztán természetesen elúszott az esti koncert álma is, ami nem csak nekem volt rossz érzés, de kellemetlen perceket szerzett Ilónak is, akinek így muszáj volt lemondania a részvételünket az eüs brigádban, ahova bekuncsorgott minket (jegyek már nem voltak a koncertre...).
Persze én még mindig remek helyzetben voltam, mert nem késtem le egyetlen New Yorkba, Sidneybe, Pekingbe, Los Angelesbe vagy Rio de Janeiro-ba tartó gépet sem. A török leány, aki Istanbulba igyekezett az ünnepekre csekély 8 óra várakozásra kényszerült, mivel akkor indult a következő olyan gép, amire felfért...
Szóval némi várakozás, filmnézés, kávézás után a budapesti út egészen kellemesen zajlott, hirtelen nem is jut már eszembe semmi említésre méltó dolog ezzel kapcsolatban, szóval azt gondolom, hogy ugrok a visszaútra, mert rövid bejegyzést ígértem, és így is elég kicsinek tűnik már a gördítő sáv itt a szövegdoboz jobboldalán =)
Január 4-én a 7:10-es Amsterdami járattal kellett megkezdenem a visszautat Bergenbe, és aztán átszállva a 10:10-es bergeni járatra 11:50-kor kellett Bergen Flesland reptérre érkeznem. Előzetesen jól kiterveltem mindent, Hugi javaslatára az utolsó éjszakai hetessel megindulva átszálltam a Ferencieken a második metróra Kőbánya felé, hogy aztán a második vagy harmadik (már nem emlékszem melyik) 200E-vel a reptérre robogjak. A metrón már ott várt Zsuzsi, akit sikerült jól meggyőznöm, hogy habár az ő gépe (ő Bréma felé vette az irányt) fél órával később indul mint az enyém, de azért csak menjünk ki együtt a reptérre. Azt hiszem így utólag valószínűleg nem bánta meg, hogy belement a dologba, a reptérig ugyanis semmi gond nem volt, de ami ott következett... Legközelebb tuti egy héttel később jövök vissza Bergenbe. Embertelen tömeg, és totális káosz, ipari méretű sorokkal - Ez fogadott minket Ferihegyen. A gépemet éppencsak elértem, hogy aztán késve induljunk, és jócskán késve is érkezzünk Amsterdamba. A C8-as kapunál szállhattunk ki, aminek nagyon örültem, mert a jegyem tanulsága szerint a bergeni gép a C13-astól indult. Persze közben ezen változtattak, és át kellett szaladnom az egész repteret, hogy a D81-es kapunál arra érjek oda, hogy éppen mondanák be a nevemet, hogy hol vagyok már...
A repülőút aztán rendben volt, de mivel én is alig értem el a gépet gyalog, ezért már jó előre éreztem, hogy a csomagom tuti nem jön meg rendben. Így is lett, Bergenben megint kisebb tömeg kérte számon az ügyfélszolgálaton az elkésett csomagját. A pultos hölgy kedvesen elnézést kért, és azt mondta, hogy minden valószínűség szerint még aznap, legkésőbb másnap megérkezik a csomag. A KLM-nél azonban egészen komoly méretű "válság" alakult ki a csomagok körül így a táska csak két nappal később érkezett meg. Egy kedves, jókedélyű fickó hozta ki nekem és én is jókedélyű (Már másodszor írom le, de vajon helyesen? Egybe kell ezt írni? Valaki?) voltam, amíg meg nem láttam, hogy hogy néz ki...
A táskában lévő cuccok rendben voltak, a kilukadt és szétszóródott kávén kívül nem volt semmi gond, és a zipzárokon átfűzött kábelbilincs épsége arra engedett következtetni, hogy ki sem nyitották, de a táska...
A felső füle félig leszakadt, a húz-fül teljesen kilazult, az egyik oldalán kilukadt, egy zipzár-kocsi szőrén-szálán eltűnt, és mint azt valamivel később meglepve fedeztem föl, a külső szövet borítás alatt megbúvó műanyag merevítés a táska felső részén apró szilánkokra tört...
Azóta már felvették a kárjelentést és holnap készülök vele egy táskáshoz, aki hivatalos véleményt ad majd róla, hogy javítható-e, avagy sem. Amennyiben javítható, úgy meg is javítja azt a KLM számlájára, amennyiben viszont javíthatatlan (én erre tippelek) úgy ad egy igazolást, aminek a felmutatására egy másik bergeni üzletben kötelesek kicserélni nekem a táskát egy hasonló kaliberűre. Ezt az opciót persze ugyancsak a KLM pénze bánja.
Mára mesének ennyi még nagyon-nagyon sok is =)
December 19-én a 6:30-kor egy KLM géppel Amsterdamba repül, aztán 5 órával az érkezés után, 13:35-kor tova Amsterdamból Budapestre, ahova 15:35-kor száll le a gép. Tengernyi idő, lehet menni Quimby koncertre Eüsködni este. Ez volt a nagy terv. Legkésőbb az előző mondat elolvasása után gondolom már mindenki tudja, hogy nem sikerült zökkenőmentesen a tervet megvalósítani...
Történetesen december 18-án éjszaka leesett Bergenben a tél első hava. A 4:52-es reptéri buszra várva abban a groteszk élményben lehetett részem, hogy amíg a buszmegállóban egyedül ácsorogtam a tökéletes, hófehér csendet csak egy szélcsengő csilingelése, és egy (minden kétséget kizárólag bivalyerős) norvég rigó csacsogása zavarta meg időről időre.
A busz jó szokás szerint késett 10 percet, de ezzel már kalkulálok egy ideje. Felszállás után sikerült teljesen véletlenül egy ismerős mellé ülni, egy török leányzó személyében, akivel az egyik "PhD Breakfast" alkalmával találkoztam. Kiderült, hogy egy gépen utazunk Amsterdamig.
A reptéren sikerült gond nélkül becheckolni (van erre magyar kifejezés?), aztán a beszállás is rendben ment. A gondok akkor kezdődtek, amikor először azt közölte, hogy 30 perc késéssel indulunk, mert le kell takarítani a kifutót, majd fél óra elteltével közölte, hogy újabb 45 perc, majd amikor az is lejárt, akkor sűrű elnézéskérések közepette jelezte, hogy a reptériek még 50 percre becsülték a kifutó takarítási idejét... Közben az emberek sorban törtek le, ahogy szépen lassan szinte mindenki lekéste a csatlakozását... Ezzel együtt mi még mindig jól álltunk, mert a pilóta elmondása szerint a repteret egy időre le is zárták, és egy-két járatot töröltek is, ezzel szemben a mi késésünk csak kis kellemetlenség. Nomeg közben azon is elgondolkodtam, hogy persze, mi itt türelmesen várunk a kifutóra a földön, hogy felszállhassunk, de vajon vannak a levegőben is olyanok, akik arra várnak hogy leszállhassanak? (erre a kérdésre persze tudom a választ)
Mindenesetre amikor a lehető legrosszabbnak tűnt az idő, erős széllel, és szakadó hóval, na akkor közölte a pilóta, hogy felszállunk. Össze is néztünk a mellettem ülő francia sráccal, hogy vajon ugyan azt az időjárást látja a pilóta és az irányító torony is, mint mi?!
Szépen meg is indultunk, csak hogy a kifutó előtt még egyszer utoljára megálljunk, azért, hogy néhány nagyon buta kinézetű "jégtelenítő" autóból juharszirupszerű löttyel borítsák be az egész gépet. Ezt követően beálltunk a sorba és körülbelül harmadikként 2 percen belül, végre felszálltunk.
Amsterdamban hideg volt, de az ég tiszta volt. Az égből az egyébként zölden, sárgán, barnán rikító termőföldek a jégtől-dértől-hótól teljesen szürkének tűntek, és mivel a tájat alattunk ezeken a földdarabokon kívül csak utak borították, ezért a kép borzalmasan sivár volt a téli nap szórt fényében...
Miután leszálltunk kiderült, hogy nemhogy nem késtem le a gépemet, de szinte teljesene megmaradt az 5 órányi átszállási időm, mivel a budapesti gépem indulóban 2 óra késéssel büszkélkedhetett a ferihegyi köddel kombinált hóesés miatt. Ezen a ponton aztán természetesen elúszott az esti koncert álma is, ami nem csak nekem volt rossz érzés, de kellemetlen perceket szerzett Ilónak is, akinek így muszáj volt lemondania a részvételünket az eüs brigádban, ahova bekuncsorgott minket (jegyek már nem voltak a koncertre...).
Persze én még mindig remek helyzetben voltam, mert nem késtem le egyetlen New Yorkba, Sidneybe, Pekingbe, Los Angelesbe vagy Rio de Janeiro-ba tartó gépet sem. A török leány, aki Istanbulba igyekezett az ünnepekre csekély 8 óra várakozásra kényszerült, mivel akkor indult a következő olyan gép, amire felfért...
Szóval némi várakozás, filmnézés, kávézás után a budapesti út egészen kellemesen zajlott, hirtelen nem is jut már eszembe semmi említésre méltó dolog ezzel kapcsolatban, szóval azt gondolom, hogy ugrok a visszaútra, mert rövid bejegyzést ígértem, és így is elég kicsinek tűnik már a gördítő sáv itt a szövegdoboz jobboldalán =)
Január 4-én a 7:10-es Amsterdami járattal kellett megkezdenem a visszautat Bergenbe, és aztán átszállva a 10:10-es bergeni járatra 11:50-kor kellett Bergen Flesland reptérre érkeznem. Előzetesen jól kiterveltem mindent, Hugi javaslatára az utolsó éjszakai hetessel megindulva átszálltam a Ferencieken a második metróra Kőbánya felé, hogy aztán a második vagy harmadik (már nem emlékszem melyik) 200E-vel a reptérre robogjak. A metrón már ott várt Zsuzsi, akit sikerült jól meggyőznöm, hogy habár az ő gépe (ő Bréma felé vette az irányt) fél órával később indul mint az enyém, de azért csak menjünk ki együtt a reptérre. Azt hiszem így utólag valószínűleg nem bánta meg, hogy belement a dologba, a reptérig ugyanis semmi gond nem volt, de ami ott következett... Legközelebb tuti egy héttel később jövök vissza Bergenbe. Embertelen tömeg, és totális káosz, ipari méretű sorokkal - Ez fogadott minket Ferihegyen. A gépemet éppencsak elértem, hogy aztán késve induljunk, és jócskán késve is érkezzünk Amsterdamba. A C8-as kapunál szállhattunk ki, aminek nagyon örültem, mert a jegyem tanulsága szerint a bergeni gép a C13-astól indult. Persze közben ezen változtattak, és át kellett szaladnom az egész repteret, hogy a D81-es kapunál arra érjek oda, hogy éppen mondanák be a nevemet, hogy hol vagyok már...
A repülőút aztán rendben volt, de mivel én is alig értem el a gépet gyalog, ezért már jó előre éreztem, hogy a csomagom tuti nem jön meg rendben. Így is lett, Bergenben megint kisebb tömeg kérte számon az ügyfélszolgálaton az elkésett csomagját. A pultos hölgy kedvesen elnézést kért, és azt mondta, hogy minden valószínűség szerint még aznap, legkésőbb másnap megérkezik a csomag. A KLM-nél azonban egészen komoly méretű "válság" alakult ki a csomagok körül így a táska csak két nappal később érkezett meg. Egy kedves, jókedélyű fickó hozta ki nekem és én is jókedélyű (Már másodszor írom le, de vajon helyesen? Egybe kell ezt írni? Valaki?) voltam, amíg meg nem láttam, hogy hogy néz ki...
A táskában lévő cuccok rendben voltak, a kilukadt és szétszóródott kávén kívül nem volt semmi gond, és a zipzárokon átfűzött kábelbilincs épsége arra engedett következtetni, hogy ki sem nyitották, de a táska...
A felső füle félig leszakadt, a húz-fül teljesen kilazult, az egyik oldalán kilukadt, egy zipzár-kocsi szőrén-szálán eltűnt, és mint azt valamivel később meglepve fedeztem föl, a külső szövet borítás alatt megbúvó műanyag merevítés a táska felső részén apró szilánkokra tört...
Azóta már felvették a kárjelentést és holnap készülök vele egy táskáshoz, aki hivatalos véleményt ad majd róla, hogy javítható-e, avagy sem. Amennyiben javítható, úgy meg is javítja azt a KLM számlájára, amennyiben viszont javíthatatlan (én erre tippelek) úgy ad egy igazolást, aminek a felmutatására egy másik bergeni üzletben kötelesek kicserélni nekem a táskát egy hasonló kaliberűre. Ezt az opciót persze ugyancsak a KLM pénze bánja.
Mára mesének ennyi még nagyon-nagyon sok is =)
2010. január 11., hétfő
Szünet után
A karácsonyi-szilveszteri szünet után 4-én visszatértem Bergenbe, de rengeteg volt a rohangálni valóm az elmúlt héten, a hét végét pedig Birminghamben töltöttem egy gyorstalpaló szoftverismertetőn, így a friss post márcsak e miatt is csúszott, pedig mesélni való van bőven =)
Ha minden jól megy, akkor maholnap elkezdem pótolgatni a lemaradást egy-két bejegyzés formájában, de a korábbi gyakorlatnak megfelelően önkényes módon az otthon töltött időszakról nem írok bejegyzést, legfeljebb csak említek egy-két momentumot =)
Hamarosan... =)
Ha minden jól megy, akkor maholnap elkezdem pótolgatni a lemaradást egy-két bejegyzés formájában, de a korábbi gyakorlatnak megfelelően önkényes módon az otthon töltött időszakról nem írok bejegyzést, legfeljebb csak említek egy-két momentumot =)
Hamarosan... =)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)