Birmingham

Meglehetősen sűrű első két hetem volt, ezért sem jöttek a bejegyzések olyan gyakorisággal, ahogy a mesélnivaló mennyisége engedte volna. Az első napok a visszaszokás mellett az előző bejegyzésben említett csodálatos táska-mizéria jegyében teltek. Ezek mellett igyekeztem minden papírmunkát letudni, mert az mindig akad dögivel.

Az év első igazán izgalmas programpontja egy szoftverismertető-gyorstalpaló volt Birminghamben (linkalattareklámhelye). Mivel maga az okítás egyetlen napra (január 9, szombat) szorítkozott, ezért úgy döntöttem, hogy ha pénteken korán érkezem, és vasárnap későn távozom, akkor lehet esélyem egy kis városnézésre-kikapcsolódásra is. Ennek megfelelően megint a 6:30as amsterdami járattal hagytam el Bergent, annyi különbséggel, hogy ezúttal sikerült aludnom indulás (4:25 a Fantoftból) előtt pár órát.

A reptéren egy picit felbosszantott a Check-in autómata akadékoskodása. Történt ugyanis, hogy a kis drága, valami számomra rejtélyes oknál fogva, nem volt hajlandó beolvasni az útlevelemet, így az összes kretén kérdés ("Ön pakolta be a saját táskáját?" "Hozzáférhetett valaki a táskájához bepakolás után?" "Nem kérte meg senkisem arra, hogy vigyen magával valamit a fedélzetre?" stb...) megválaszolása mellett kézzel kellett bepötyögnöm gyakorlatilag minden egyes szót, ami az útlevelem arcképes oldalán szerepel... Ennek örömére jól ott is felejtettem egy sárga irattartót a gép tetején, benne egy csomó e-tickettel, köztük néhány olyannal is, ami egy későbbi utazáshoz szükséges. A veszteséget persze csak Birminghamben vettem észre...

Maga az út rendben volt, panaszom nemnagyon lehetett. Amsterdamban gyorsan beújítottam egy utazó-adaptert, hogy ne legyen gond a más szabvány szerint készült konnektorokkal. Ami érdekes volt benne, hogy lévén az Egyesült Királyság területére készültem, ami nem tartozik a Schengeni-övezetbe ezért elkalandozhattam az amsterdami tranzit egy olyan részébe is, ahol eddig még nem jártam. Kicsit azért elgondolkodtat, hogy ha egyszer engem már ellenőriztek egy repülőtéren (ugye Bergenben beszállás előtt) és nem hagytam el a tranzit zónát, akkor vajon miért van arra szükség, hogy előbb másodszor is útlevelet ellenőrizzenek, majd még közvetlenül beszállás előtt megint átvilágítsanak, majd a nap harmadszor is útlevelet ellenőrizzenek ahhoz, hogy felszállhassak a csatlakozásomra? Nem azzal van bajom, hogy olyan nagyon kellemetlen vagy kényelmetlen lenne a dolog. Egyszerűen a bizalmatlanság és a (szerinem) túlzott paranoia az ami zavar. Miután átjutottam minden ellenőrzésen, még várnom kellett pár percet a gépre. Eközben volt szerencsém egy nagy kijelzőn keresztül beletekinteni a BBC adásába. Fantasztikus élmény volt. Ennél depresszívebb csatornát nehéz lett volna választani. Jó szokás szerint hírértéke csak az olyan történeteknek van, amikben szerepel korrupció, válság, nyomorúság, robbanás, vér, halál vagy pusztulás, és ezek szabadon választott kombinációi. Illetve itt most azért nem teljesen mondok igazat, ugyanis ezek mellé a hírek mellé sikerült még beverekednie magát annak a csodálatos technikai ugrásnak, melynek köszönhetően egyes gépkocsikban a sofőr nyomon követheti a twittert... Bámulatos.

Mindenesetre az út Birminghamig rendben volt, ahol viszont roppant hideg, hó és szél, nomeg megbénult vonatközlekedés fogadott. A buszmegállóban - ahova a vonatoktól irányított át egy jegypénztáros - vettem észre, hogy nincs meg az a bizonyos nylon irattartó, amiben a ott lapult annak a birminghami bed&breakfast-nek a címe is, ahol szobát foglaltam. Volt akkora szerencsém, hogy a megállóban volt egy fénymásoló szalon, ahol az egyébként végtelenül kedves leányzó potom 2 Fontért mindjárt ki is nyomtatott nekem az e-mail fiókomból két oldalt.

Felszállva a buszra tapasztalnom kellett, hogy bizony a rajtuk található - félig a sofőr által üzemeltetett - jegykiadó autómaták csak érméket fogadnak el, de cserébe vissza egyáltalán nem adnak. Ez az 1,7 Fontos jegyár mellett igazán figyelmes megoldás. A belvárosba vezető úton, a busz körülbelül 15-20 percet haladt a meglehetősen hosszú Coventry Road-on. Ezen út meglepően nagy hányadát - értsd; szinte a teljes hosszát - arabok lakják. Legalábbis erre engedett következtetni, hogy gyakorlatilag csak Hassanról, Salemről, és Mohamedről elnevezett üzletek sorakoztak véges-végig. Az iszlám könyvesbolttól a mosodás és a sarki zöldségesen keresztül az autószerelőig minden üzlet erről tanúskodott. Ez persze megint nem valami olyasmi, amit elítélnék, pusztán csak picit meglepett. Tudtam jól, hogy manapság rengeteg arab (és indiai) él angliában, hiszen volt már szerencsém Leedsben a tipikus angol kisvárosi sorházakkal teli utcákon sétálgatva egy hatalmas mecsetbe botlani, de a Coventry Road mégiscsak nagyon nagyon hosszú volt, és ha feltételezzük, hogy a környező utcákat is többnyire arab származású családok lakják - amiről azt gondolom, hogy ésszerű feltételezés - akkor az számomra megdöbbentő népességre enged következtetni...

Beérve Birmingham központjába teljesen el voltam veszve. Olyan benyomásom támadt, mintha egy történelmi belvárosból elszórtan megmaradó néhány, többnyire valamilyen közintézménynek otthont adó épület körül a területet telezsúfolták volna irodaházakkal, és (főként) bevásárló központokkal, és alá építettek volna az egésznek egy nagy mélygarázst, valamint legalább három különböző vasútállomást. Az eredmény: teljes káosz. Túristáknak szánt táblák ugyan voltak viszonylag nagy gyakorisággal, de jellemzően hiányzott róluk az "Ön itt áll" jelzés, ami azért picit megnehezítette az eligazodást. A Turist Information irodát is úgy eldugták, hogy elmentem mellette vagy háromszor, mire sikerült megtalálnom, pedig nagyon kerestem. Cserébe a bent ücsörgő két hölgy nagyon-nagyon kedves, és segítőkész volt. Még arra a kérdésre is kerestek nekem gyorsan választ, hogy van-e a hotelem közelében bankautómata, arra az esetre, ha csak készpénzt fogadnának ott el. Le a kalappal.

Néhány nappal a birminghami út előtt, hosszú hetek gondolkodása-emésztése-mérlegelése után úgy döntöttem, hogy hódolok egy rég-elfeledett becenévnek, és veszek egy iPod-Touch lejátszót, mivel az én kicsi(nek annyira nem nevezhető) Creative Zen-em (becsületes nevén a Vöcsök) már nagyon haldoklik. Némi számolgatás után arra jutottam, hogy ha Birminghamben veszem meg, akkor nagyjából 10000 forinttal olcsóbban jutok hozzá, mintha akár Magyarországon, akár Bergenben próbálnám meg újonnan beszerezni (később kiderült, hogy ha a birminghami tranzitban próbálom meg beszerezni, akkor még ehhez az árhoz képest is megtakaríthattam volna egy tízest, dehát; ne legyünk telhetetlenek =). A Tücsök névre hallgató csöppség azóta már intenzív nevelés alatt áll. Azt még nem tudom megmondani, hogy megéri-e az arcpirítóan magas árát (a kérdésre térjünk vissza 6-8 év múlva), de azt már most gyanítom, hogy én sosem fogom tudni teljesen kihasználni minden adottságát.

Az Awensbury Hotel névre hallgató Bed&Breakfast-ben szálltam meg, az egyetem közelében, a belvárostól busszal mintegy 15-20 percre. Kedves, aranyos hely, csak a földszint (ezzel együtt a mellékhelyiség és az étkező) ne lenne annyira rosszul szigetelt (és ennek következtében télen igen hideg).

Miután lepakoltam visszabuszoztam a belvárosba, hogy tegyek még egy kísérletet a felderítésére, illetve hogy vacsorázzak valamit. A vacsora megvolt, a felderítés sajnos nem sikerült valami fényesen. Képek nem készültek, győzött a kíváncsiság felett a kaotikus elrendezés és a hideg. Hamar újra a hotelben találtam magam. Este még azért egyszer kimerészkedtem, hogy felderítsem hova is kell másnap reggel mennem, de ez tényleg egy rövidke séta volt csak.

Másnap reggel nagy meglepetésemre két magyar geológussal volt szerencsém a földszinten együtt reggelizni, akik a szoftverismertetőt megelőző konferencián vettek részt. Ilyenkor mindig úgy érzi az ember, hogy kicsi a világ =)

A nap remekül telt, a fejtágítás jó hangulatban zajlott, érdekesnek találtam. Nyitott, közvetlen, barátságos; szeretem az ilyen hangulatú oktatást. Ehhez persze nem árt, ha tényleg mindenki azért van ott, mert tanulni szeretne...
A rendelt ebéd (talán a fagyott utak miatt) nem érkezett meg, ezért a részvételi díjtól el is tekintettek, viszont szerencsére magától az ebédtől nem; elmentünk közösen (nagyjából 16 ember) egy közeli pubba enni egyet.
Az egész kurzus - számomra - legfontosabb pontjaként volt lehetőség a saját projektjeinkkel kapcsolatos kérdések feltételére. Nekem mindjárt volt négy is belőle, és ebből egyre választ is kaptam. A másik három? Elvileg e-mailben jön majd a válasz a fejlesztőtől...

Vasárnap szépen, nyugodtan keltem, reggeliztem a szakadó hóra való tekintettel olvasgattam, majd egyből a reptér felé vettem az irányt, nehogy valami általam előre nem látott hosszadalmas ellenőrző procedúra miatt lekéssem a gépet. Egy picit túlbiztosítottam a dolgot, úgyhogy körülbelül három órát ücsörögtem a tranzitban. Ami nagyon meglepett, hogy csak a boarding megkezdesének pillanatában írták ki, hogy melyik kapuhoz kell menni. Még a jegyre sem nyomtatták rá. Hogy ezt egy picit még meg is fejeljék, vagy kiválóan érzékkel rejtették el az információs pultot a váró valamely szegletében, vagy egyszerűen nem is volt. Én mindenesetre nem találtam meg...

A repülőutak újfent rendben voltak, mivel feladott poggyász nélkül utaztam, ezért ott sem lehetett hiba... Fél 11 körül érkeztem vissza Bergenbe, ahol (hál' Istennek) nyitva találtam az ügyfélszolgálatot. Itt egy nagyon rendes ürgének előadtam a rommá tört csomagom történetét ő kiadta nekem az igazolást és elmagyarázta, hogy hová kell vigyem a táskát "felmérésre", valamint hogy hol szerezhetem meg az újat helyette, ha a szervízben úgy találják, hogy javíthatatlan. Aki az előző bejegyzést olvasta, az az eredményt már tudja =)

Ezúttal megint szabadjára engedtem a grafomániámat, cserébe azonban most jön néhány kép is, a Hotelszobámról, valamint a kis kék elefántról és furcsa rokonáról =)

A szoba...

...és annak néhány picit meglepő eleme =)

Kis kék, és távoli rokona a nagy piros

Kikandikál