Pénteken arra ébredtünk, hogy (már megint) jéghegynyi méretű pelyhekben szakad a hó. Ennek örömére masszív és csökönyös semmittevéssel indítottuk a napot. A havazás azonban nem tartott tovább egy óránál, majd a lehullott hó is nagyjábból ennyi idő alatt vált az olvadás áldozatává a hófelhők elvonulta után bekövetkező napsütésben, így mégis egy kellemes délutáni séta mellett döntöttünk. Előbb kerülőutakon besétáltunk a városba, majd amikor még mindig remek idő volt, akkor úgy döntöttünk, hogy megrohamozzuk a Stoltzekleiven nevű csúcsot, ami ugyan nincs messze a Fløyen oldalában, de még sosem másztam meg.
Séta közben természetesen azért az időjárás gondoskodott a szórakoztatásunkról, ugyanis a napsütéses időszakokat több alkalommal is kellemes, tavaszias jégeső szakította meg. Talán már esett szó arról is, hogy Bergenben a szokatlanul zord tél (érsd: az átlagos évi 2 nappal szemben 2 hónapig folyamatosan volt hó) folyományaként ivóvíz gondok léptek fel, hiszen a város a vizet a környező tavakból nyeri, melyek többségét még most is jégréteg borítja, így a jól megszokott téli esőzések hiányában igencsak leapadtak a készletek. Ez egyébként nem csak a város vízellátásában okoz gondot, hanem a vízerőművek működését sem segíti elő igazán. Ezt kitekintést azért bátorkodtam beszúrni ide, mert pénteken elsőkézből is megtapasztalhattuk, hogy mennyire megfogyott az a bizonyos vízkészlet, amikor elsétáltunk egy jól láthatóan használatban lévő, ámde jelenleg tökéletesen üres duzzasztó mellett.
Utunk egyébként előbb a Fløyen oldalában vezetett végig, majd egy szűk völgyben, a már említett víztározó mellett kellett fölkapaszkodnunk egy fennsíkra, ahol további gátak és tavak mellett észak felé sétáltunk. Itt újfent bizonyítást nyert az a tény is, hogy a norvégoknak méretre, mélységre és tisztaságra való tekintet nélkül, minden tó mellé rendszeresítenek mentőövet.
Az egyébként is nagyon szeles fennsíkról aztán kisétáltunk a Stoltzekleiven-re, ahol aztán végképp a tíz körmünkkel kellett kapaszkodnunk, hogy ne tapasztaljuk meg a repülés és az azt igen gyorsan követő, ámde sokkal kevésbé kellemes földetérés élményét. A látvány azért kifejezetten kellemes volt, erre egyetlen rossz szavunk sem lehet, az egyszer biztos =)
A lefelé útról talán annyit érdemes megjegyezni, hogy a tetőn egy emléktábla tanulsága szerint néhány évvel ezelőtt hunyt el (negyvenegynéhány évesen) az előttünk álló meredek, többnyire sziklatömbökből egyenetlenül kialakított lépcsőszerű út "királya", akinek a rekordja alig több mint nyolc perc volt fölfelé. Viszonyításképpen jegyezném meg, hogy nekünk bő fél órába tellett leérni úgy, hogy a végére mindkettőnknek remegtek a lábai.
Tudom, sok a szöveg, úgyhogy igyekszünk ezúttal is képekkel kompenzálni a szómenést:
Séta közben természetesen azért az időjárás gondoskodott a szórakoztatásunkról, ugyanis a napsütéses időszakokat több alkalommal is kellemes, tavaszias jégeső szakította meg. Talán már esett szó arról is, hogy Bergenben a szokatlanul zord tél (érsd: az átlagos évi 2 nappal szemben 2 hónapig folyamatosan volt hó) folyományaként ivóvíz gondok léptek fel, hiszen a város a vizet a környező tavakból nyeri, melyek többségét még most is jégréteg borítja, így a jól megszokott téli esőzések hiányában igencsak leapadtak a készletek. Ez egyébként nem csak a város vízellátásában okoz gondot, hanem a vízerőművek működését sem segíti elő igazán. Ezt kitekintést azért bátorkodtam beszúrni ide, mert pénteken elsőkézből is megtapasztalhattuk, hogy mennyire megfogyott az a bizonyos vízkészlet, amikor elsétáltunk egy jól láthatóan használatban lévő, ámde jelenleg tökéletesen üres duzzasztó mellett.
Utunk egyébként előbb a Fløyen oldalában vezetett végig, majd egy szűk völgyben, a már említett víztározó mellett kellett fölkapaszkodnunk egy fennsíkra, ahol további gátak és tavak mellett észak felé sétáltunk. Itt újfent bizonyítást nyert az a tény is, hogy a norvégoknak méretre, mélységre és tisztaságra való tekintet nélkül, minden tó mellé rendszeresítenek mentőövet.
Az egyébként is nagyon szeles fennsíkról aztán kisétáltunk a Stoltzekleiven-re, ahol aztán végképp a tíz körmünkkel kellett kapaszkodnunk, hogy ne tapasztaljuk meg a repülés és az azt igen gyorsan követő, ámde sokkal kevésbé kellemes földetérés élményét. A látvány azért kifejezetten kellemes volt, erre egyetlen rossz szavunk sem lehet, az egyszer biztos =)
A lefelé útról talán annyit érdemes megjegyezni, hogy a tetőn egy emléktábla tanulsága szerint néhány évvel ezelőtt hunyt el (negyvenegynéhány évesen) az előttünk álló meredek, többnyire sziklatömbökből egyenetlenül kialakított lépcsőszerű út "királya", akinek a rekordja alig több mint nyolc perc volt fölfelé. Viszonyításképpen jegyezném meg, hogy nekünk bő fél órába tellett leérni úgy, hogy a végére mindkettőnknek remegtek a lábai.
Tudom, sok a szöveg, úgyhogy igyekszünk ezúttal is képekkel kompenzálni a szómenést:
Erre (is) jártunk
Node hol a víz?
Azért csurran-cseppen már
Legény a gáton
Még mindig tart!
Mentőöv; biztos ami biztos
Girbe-gurba görbegát
Árnyékok a havooon
Szájtátóstáj egy...
...két...
...há'
Lefele meredek
1 megjegyzés:
Nekem 1:52 a rekordom az RK aula és a VUK 4. emelete között. Azért az a 8 perc se lehet rossz... =D
Megjegyzés küldése