qqcs

Röpke két hét. Ennyi lemaradást sikerült ezúttal felhalmoznom blogolás terén. Nyílván több is veszett már Mohácsnál, de azért ilyenkor mégis kicsit kellemetlenül érzem magam. No nem azért mert, grafománná váltam, és az élet szadista módon megvonta tőlem az írás lehetőségét, de nem is azért, mert volt jobb dolgom is az írásnál. Ennél sokkal prózaibb az ok. Egyszerűen ez a két hét már akkora távolság időben, hogy rövid eszemmel nehezen szedem össze, hogy mi is történhetett a másik végén... Lehet, hogy a mesém eleje olyan lesz ezért, mint szebb darab Ementaler, amit még ráadásul Jerry meg is dézsmált, de ezért már jóelőre elnézést kérek.

Nagyjából két héttel ezelőtt kezdtek el betakarni a teendők, mint Moszkvát a hóesés. Az eredeti menetrendem szerint 13-án és 14-én két tárgyhoz kapcsolódó feladatok leadási határideje tanyázott, míg 17-én egy kiselőadást kellett tartanom a fennmaradó harmadik kurzus keretei között. A leadandók közül a 14-én esedékesre koncentráltam, mert azt a feladatot kaptam készhez először, és egyébként is fontosabbnak, szórakoztatóbbnak, mégis komolyabbnak tűnt. Kiderült aztán, hogy annyira komoly, hogy a másikra egyáltalán nem maradt időm, így kértem, és kaptam egy hét haladékot annak leadására. Ezenközben arra is fény derült, hogy a hétfőn tartandó előadás sem lesz egyszerű kör, mert a srác, akivel közösen kellett volna alkotnunk az utolsó pillanatban dobta a kurzust, és persze engem meg csak az utolsó utáni pillanatban értesített erről. Ezen apró szervezetlenség hatására a fent említett előadás is csúszott egy hetet.

Azt gondolhatná az ember, hogy mindent megkaptam a sorstól ahhoz, hogy gond nélkül átvészeljem ezeket a kötelezettségeket. Én is ezt gondoltam, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy mindennél talán valamivel többet is kiutaltak nekem...

Pénteken délután, szombaton reggel - két turnusban - megérkeztek hozzám látogatóba Hugiék, és Katáék. Nagyjából 10 napot töltöttek itt és én hellyel-közzel igazán élveztem is ezt az időszakot (remélem Ti is/Ők is). Hogy nem azt írom, hogy határtalanul, és végtelenül jó volt, arról nem Ők tehetnek.

Kata és Balázs az én szobámban kapott szállást, míg Hugi, és Győző Ádámnál töltötte a következő jónéhány éjszakát. Vasárnap elmentünk kirándulni egyet a Løvstakkenre. Gyönyörű idő volt, leszámítva az orkán erejű szelet, amivel odafenn sikerült csak igazán összeismerkedni. Néhány kép készült csupán a csúcson, talán 10-15 percet ha ott töltöttünk, aztán menekültünk is lefelé, mert nem éppen a friss tavaszi szellő lengedezésére emlékesztettek a légköri viszonyok...
Jelentem sikerült felderítenem egy újabb ösvényt, amin el lehet jutni a Løvstakkenre, és még mindig nem volt olyan alkalom, hogy ugyan azon az úton jöttem volna le, mint amin felmentem...

Valószínűleg a fent leírt kiruccanás, és az éjszakai nyitott ablaknál alvás közös hatására hétfő este aztán kezdődtek a problémák. Először csak fájt a torkom, aztán már beszélni se nagyon tudtam. Kedden, szerdán, csütörtökön lázas voltam, és nem kaptam levegőt negyed óránként keltem fel orrot fújni, hogy ne fulladjak meg.
Nehezemre esett öszpontosítani bármire is, ami persze meglátszott a menet közben kín-keservvel készülő leadandóm minőségén is. Kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, amikor elküldtem az előadónak és nem győztem bocsánatot kérni tőle a levélben, mert azért kértem, és kaptam időt, hogy valami minőségi munkát adjak le, és végül én is tökéletesen tisztában voltam vele, hogy amit alkottam, az nagyon messze van attól. Szerencsémre a jóindulat ebben az országban meglehetősen jól ismert fogalom...

Amikor éppen nem éreztem magam kifejezetten rosszul, akkor nagyon jó hangulatú estéket töltöttem el a nyakamba szakadt társasággal, de a hetem elejét-közepét azért mégis a betegeskedés határozta meg alapjaiban. A két pár előbb a várost járva, majd később kocsit bérelve a környéket felderítve töltötte a nappalokat, míg én a szobámban vergődve próbáltam életet verni magamba.
Pénteken már valamivel jobban voltam, de ez elég időszerű is volt, mert végre hozzá kellett látni érdemben a hétfőre csúszott előadás kidolgozásához. Ennek örömére reggel bebandukoltam az egyetemre, ahol találkoztam Abdullahhal, az iraki geológus sráccal, akivel együtt kellett működnöm ebben a csodás feladatban. Négyig benn cikkeztünk az egyetemen, de végül csak ennyiben maradtunk, nomeg abban, hogy akkor a diákat vasárnap csináljuk meg...

Vasárnap este elbúcsúztam a négy jómadártól, akiknek ideje itt nálam lejárt, és a vasútállomás felé vették az irányt, én pedig átmentem Abdullahhoz, hogy megcsináljuk az előadást. Hajnal háromig azon dolgoztunk és mivel reggel nyolcra beszéltük meg a találkozót az egyetemen, ezért nem maradt különösebben sok idő az alvásra. Lefekvés előtt még beállítottam hétre az órát, hogy egy gyors zuhany azért hátha belefér majd indulás előtt.

Hogy hétfőn reggel hét és kilenc óra között pontosan mi is történt a nagyvilágban, arról sajnos a leghalványabb elképzelésem sincs, mert én leginkább méllyen aludtam. Ha valaki arra kényszerítene, hogy rekonstruáljam az ehhez az anomális állapothoz vezető eseményeket, akkor valószínűleg valami olyasmi következtetésre jutnék, hogy hétkor kinyomtam az ébresztőt, és azzal a lendülettel egy ezred másodpercen belül vissza is aludtam...
Az előadások háromnegyed tízkor kezdődtek, így meglehetősen reménytelen helyzetben ébredtem öntudatomra kilenc órakkor. Bevágtattam az egyetemre, rekordnak számító 30 perces időt futva az ágyamtól a terem ajtajáig, így sikerült megúsznom az egészet mindössze negyed óra késéssel. Az előadás persze olyan is lett, amilyet a körülmények sugallnak. Még szerencse, hogy ez nem nyom különösebben sokat a latba a végső érdemjegy megállapításánál. Ezután a csodás kezdet után gondolom mindenki el tudja képzelni, hogy milyen óriási lelki nyugalommal aludtam a hétfő további részét :)

Ebben a bejegyzésbem meglehetősen sok fehér foltot hagytam. Talán egy következőben majd betömögetek néhányat. Az is lehet, hogy megpróbálom rávenni Katát és Hugit, hogy segédkezzenek ebben ők is. Majd meglássuk, mindenesetre az erőmből és emlékezetemből most ennyire futotta.