Iló jelenti: Síelők és kalózok

Folytatva a múlt hétvége krónikáját, vasárnap reggel sikerült lényegesen hamarabb magunkhoz térni és mivel újfent szikrázó napsütéses napnak néztünk elébe, ezért nekivágtunk az Ulriken havas csúcsának.

A 643 m-es hegytető nemcsak minket csábított túrázásra, egészen sok síléccel, snowboarddal vagy egyéb általunk ismeretlen eszközökkel felszerelt ember zarándokolt felfelé, a könnyebb és a nehezebb útvonalon egyaránt. Mi utóbbit választottuk és mondhatom csinos kaptatón kapaszkodhattunk felfelé. A kilátás minden lépésnél szájtátósabb lett és akkor is leesett az állunk, amikor megláttuk azt a négyfős (najó, legyen inkább három és fél) csapatot, ami előttünk caplatott: az egyik felnőtt hátán egy gyerekcipelésre alkalmas hogyishívjákkal, mellette pedig az alig 7 éves kisfiú. Zoli meg is jegyezte, hogy 'apuka combos lehet', de később kiderült, hogy tévedett - ellenben anyuka, na ő nagyon combos volt (Mire felértek a csúcsra, a kislány el is szundított anyu hátán...=P). A kis csapattal meg is pihentünk az egyik visszintes sziklánál, hogy kifújjuk magunkat, és élvezzük a panorámát, ami valami ilyesmi volt:


Tovább folytatva utunkat, hamarost felértünk a TV-toronyhoz, ahol elmajszoltuk a hozott szendvicseket, ittunk egy teát az álommunkahelyemen (kávézó 643m-en - itt akarok dolgozni!!!) és lestük a síelni induló embereket. A látványról nem írok többet, beszéljenek a képek:

TV-torony és kávézó

lábunk alatt Bergen

Ulriken, 643m

infantilis, 643m

futóbolond, 643m

pihen

Próbálkoztunk teljes panorámát is készíteni, de valami futóbolond mindig útban volt...



Könnyes búcsút véve a gyönyörű tájtól elindultunk lefelé a jelölt úton (jel természetesen nincsen - ó, hiányolom a kékcsíkot!!!), illetve azon az útvonalon, amit annak sejtettünk. Töredelmesen be kell, hogy valljuk, hogy ez történetesen egybesett a nemhivatalos síútvonallal, ami az egyik síelő nénit jobban zavarta, mint minket, ezért meg is jegyezte, hogy elrontjuk a mély nyomainkkal a pályát... Mi próbálkoztunk, komolyan, de talán nem vagyunk olyan jó Legolasok, hogy a szűz havon gond nélkül fennmaradjunk. Ezen kísérleteink a derékig érő hóban általában az alábbi eredménnyel végződtek:

tanulj, fiam, Legolas!

úgyhogy helyenként kénytelenek voltunk belegázolni a síelők nyomaiba (és talán a néni lelkébe), mert különben sose értünk volna haza...
Hazafelé kisebb tavak és faházikók mellett vezetett az utunk - némelyik, mint az alábbi is, saját-privát-kis-kunyhó volt.




Néhány kép a hazaútról:

holdbéli lábnyomok

Éppen mielőtt beértünk a városba, egy fenyvesen keresztül kanyargott az út, kiváló lesiklópályát biztosítva a norvég sport- és seggszánkóknak, itt ugyanis nem a mi hagyományos fakutyánk a menő: vagy egy darab műanyagon csúszol le, vagy hiper-szuper-pirosfeketérefestett-kormányos-fékes járgányon.
Ezen az úton akadtunk az alábbi szigorú hóemberre, aki 7-8 másik társával szemben tűrte a napfényt, valamint ekkor találtuk meg az észak-amerikai bennszülöttek nyomát is... Biztosan sosem játszanak erre semmiféle lurkók... Csakúgy, mint ezen történelmi dokumentum értékű roncs közelében...

vérmes hóember

wigwam

Arr!!!

Végül a lemenő nap sugaraiban értünk a Fantofthoz...